"...A darazsak társadalmi rovarok, akárcsak a méhek vagy a hangyák, de a méhekkel ellentétben, akik mindig épeszűek, és a hangyákkal, akiknek lehetnek időleges skizoid rohamaik, a darazsak teljesen eszement őrültek. Elmosolyodott: ‐ Akár csak mi, jó öreg homo sapiensek."
/Rémálmok és Lidércek - Stephen King
"Mikor még gyerek voltam, mindent elhittem, amit mondtak nekem. Azt is, amit olvastam, meg túlfűtött képzeletem minden termékét is. Nem kevés álmatlan éjszakát okozott ez persze, de egyúttal meg is töltötte világomat színekkel és alakzatokkal, amelyeket nem cseréltem volna el megannyi nyugalmas éjszakáért sem. Egyébként már akkor tudtam, hogy léteznek olyan emberek, akiknek a képzelőereje tompa, sőt akár teljesen halott, és emiatt a színvaksághoz hasonló lelki világban élnek. Mindig sajnáltam őket, és soha nem tételeztem volna fel (legalábbis akkoriban), hogy sokan, e képzelőerővel nem bíró emberek közül éppen engem sajnálnak, sőt lenéznek, és nem pusztán azért, mert irracionális félelmeket tápláltam magamban, hanem azért is, mert majdnem minden tárgyban mélyen és válogatás nélkül hiszékenynek bizonyultam. Mindent elhittem, amit az iskolaudvaron mondtak nekem. Apró füllentéseket és cethalnyi nagyságú lódításokat egyforma könnyedséggel nyeltem le. Egy gyerek teljes bizonyossággal állította, hogy a vasúti sínre helyezett tízfilléressel az első arra vetődő vonatot ki lehet siklatni. Egy másik szerint a vasúti sínre helyezett tízfillérest a következő vonat tökéletesen kismárolja (szó szerint azt mondta: tökéletesen kismárolja), és amit a vonat elhaladása után a sínen találsz, az egy ezüstforint nagyságú, hajlékony és majdnem átlátszó pénzérme lesz. Saját hitem szerint mindkét állítás igaznak tűnt: a sínen hagyott tízfilléresek a vonatok, mielőtt kisiklanának, tökéletesen kismárolják. Egyéb elbűvölő iskolaudvari igazságokat is szívhattam magamba az általános iskolában töltött évek alatt, olyan tárgykörökben, mint mondjuk a vetélések (néha élve születnek mégis amorf szörnyek, melyeket különlegesen kiképzett egészségügyi dolgozóknak, a gúnyosan „speciális nővéreknek” nevezett személyeknek kell megölniük), fekete macskák (amelyek felé, ha keresztezik az utadat, gyorsan a gonosz jelét kell vetned, különben kockáztatod, hogy még aznap szinte bizonyosan elhalálozol) és a járda repedései. Valószínűleg nem kell magyaráznom, milyen veszélyes kapcsolatban állnak ez utóbbiak a teljesen ártatlan anyák gerinccsigolyáival. A csodás és meglepő tények legfőbb forrása számomra akkoriban a sokatmondó című Kacsa magazin volt. A Kacsában fedeztem föl, hogy lyukat fúrhatunk saját koponyánkba, mely lyukat egy gyertyával bedugaszolva önmagunkat éjjeli lámpássá alakíthatjuk (hogy miért is állna bárkinek szándékában az ilyesmi, az hosszú évekig meg sem fordult a fejemben); hogy léteznek valódi óriások (egy férfi, aki több mint háromméteres) és valódi törpék is (egy nő, aki mindössze harminc centi) és valódi szörnyek, akiket MÉG LEÍRNI IS SZÖRNYŰSÉG LENNE… bár a Kacsa persze valamennyit leírta, gondos részletességgel, és általában képpel is illusztrálva (ha száz évig élek, sem felejtem el a fickót, akinek leborotvált koponyája közepébe gyertyát biggyesztettek). A hetilap – számomra legalábbis – a világ legcsodálatosabb látványossága volt. Vajon valódiak voltak-e a Kacsa mesés kuriózumai és emberi szörnyetegei? Ebből a szempontból ez teljesen mellékes. Nekem valódiak voltak, és úgy tíz és tizenöt éves korom között nagyon is valóságosak voltak számomra. Hittem bennük, éppúgy, mint hogy kisiklathatok egy tehervonatot egy tízfilléressel, és hogy a nedves trutymó a golflabda közepében lemarhatja a kezem a karomról, ha nem vagyok elég óvatos. A Kacsában láttam meg először, milyen kevés választja el néha a mesést a megszokottól, és megértettem, a kettő egymás mellé rendelése ugyanolyan lényeges ahhoz, hogy a köznapi élet kérdéseit, mint ahogy az alkalmanként felszínre törő különös jelenségeket megvilágíthassuk. Tehát akkor, ismételjük át:: Hiszem, hogy egy tízfilléres ki tud siklatni egy tehervonatot. Hiszem, hogy aligátorok élnek New York csatornáiban, nem szólva a póniló méretű patkányokról. Hiszem, hogy az ember árnyéka lefejthető egy acél sátorcövekkel. Hiszem, hogy tényleg létezik a Mikulás, és azok a pirosba öltözött fickók karácsonytájt az utcán az ő bedolgozói. Hiszem, hogy létezik körülöttünk egy még soha nem látott világ. Hiszem, hogy a teniszlabdákat mérges gáz tölti ki, és ha egyet kettévágunk, és a kitóduló levegőt belélegezzük, belehalunk. Legfőképpen pedig hiszek a kísértetekben, hiszek a kísértetekben, hiszek a kísértetekben. Kész? Megvan? Jó.Csak kapaszkodjatok… és higgyetek el mindent. //Rémálmok és Lidércek - Stephen King, Előszó
Ha kíváncsi vagy, miért írom ezeket a bejegyzéseket, katt ide:
https://popkulturalis.blogspot.com/2021/04/idezetek-es-idezettek.html
