- Áh, tudtál venni a kedvencemből? Megérzem az illatáról. Mindig mondtam neked, hogy az anyádra ütöttél. - szólt Ivett barátnőjének, aki vele szemben állt és épp teát töltött neki. -
- Naná, hogy tudtam venni belőle, csak olyan boltokba kell járni, ahol te nem is keresnéd.
- Jó házigazda vagy, mindig tudod, hogy a másik embernek mire van szüksége. Még a volt férjedet is sokáig el tudtad így varázsolni, csak kár, hogy nem vetted észre hamarabb, hogy nem elég csak a gyomrát kielégíteni.
A tőle csak pár évvel fiatalabb asszonyság nem először kapott hasonló fricskákat barátnőjétől. Mindig humoros köntösbe öltöztetve, de néha fájtak. Ezúttal elgondolkozott, hogy a kiszolgálás minőségén változtat és leönti véletlenül drága barátos nőjét a forró teával. De nem tette. Az indiai zöld tea, amit egyébként ő ki nem állhatott kizárólag a hölgy teáscsészéjében landolt.
- Ami történt az megtörtént. - foglalta össze tömören, majd kicsit hozzátéve elgondolkodott: - Tavaly azért váltam el tőle, mert már elegem lett belőle, hogy többet szidalmazott, mint… szóval csak nem volt neki semmi jó, amit csináltam. Még a végén az étel sem.
- Ne érts félre Anita, ugyan mindkettőtökön múlott a dolog, de szerintem is Olivér volt az, aki évek óta semmit sem tett hozzá a kapcsolatotokhoz. Hány éve vitt el utoljára akárhova is?
Anita ezen kicsit elgondolkozott miközben letette a teakiöntőt és leült a díványra. Eközben belehasított jobb vállától lefelé derekáig egy ismerős fájdalom. Arcára kis grimasz ült ki. De ezt barátnője még nem vette észre, mert a kedvenc teáját forrón is gyorsan hörpölte, majd a saját munkahelyi panaszait kezdte rázúdítani Anitára.
Anita takaros kis hatodik emeleti lakása azon lakások családjába tartozott, aminek a falait még a hetvenes években húzták föl. Az épületnek, amelynek gyomrában teázik a két nő, tíz szintje van, mint a környező lakótelepi tornyoknak. Dacára annak, hogy az építésük óta kicserélték a bennük lévő bútorokat és számtalanszor átfestették, valamifajta erőteljes aura hatja át ezeket a gigászi, szürke szocialista emlékszobrokat. Valahogy ezek az épületek, mintha jobban megkönnyítenék a múltba ragadást. Saját lakásában Anita úgy-ahogy próbálta tudatosan ellensúlyozni ezt az érzetet. Az utóbbi időben új Ikeás polcot, szőnyegeket és függönyöket vásárolt. Már egy ideje azzal próbálkozik, hogy rávegye barátnőjét egyszer kísérje el bevásárolni, de Anitát általában csak a munkatársai kibeszélése érdekli.
Ivett, aki Anitát válása óta minden hétvégén meglátogatja pár órára mindjobban belelovalta magát a pletykáiba. - Szóval, ott álltam és ide adta az a barom azt a nagy növényt. Mit kezdjek vele? Egyem meg? Kérdeztem hangosan. És mindenki röhögött.
Anitának észrevehetően elkalandoztak a gondolatai, ezt nem is titkolta.
- Figyelsz te? A növényt ide akarta adni.
- Jaaa! - színlelte Anita. - És mégis hova raknád?
- Háát ezaz! Az a marha főnököm azt se tudja, hogy hogy néz ki az irodám. Egy talpalatnyi helyem sincs már benne, főleg mióta a TR900-as nyomtatványokat is nekem kell csinálni. Tényleg, neked nem kell egy kis gerbera?
- Ööö, nem tudom. Szívesen elraknám, de azokra figyelni kell, az öntözést elrontanám szerintem. És nincs is napfényes helyem neki.
- Pedig nálad szépen mutatna, csak azt a régi könyvespolcot ki dobhatnád végre, úgyis vettél helyette már újat. A régi helyén pedig elférne egy kisebb asztal rajta virágokkal. Feldobná a helyet.
- Hááát nem is tudom. Még alszok rá egyet.
Ivett annak ellenére, hogy elég egyszerű teremtésnek tűnt, jól észrevette az összefüggéseket. Ezért nem hagyta annyiban.
- Tudom, hogy a pince részed és garázsod tele van lomokkal. Minek őrizgeted Olivér koszos zoknijait? Megmondta, hogy kidobhatod, amit esetleg nálad hagyott, nem? Na, valamelyik hétvégén segíthetek szelektálni és levihetjük ezt a polcot.
Anita ekkor anélkül, hogy mozdult volna érezte, hogy a hátába nyilal a fájdalom. Megpróbálta rövidre zárni a témát.
- Van ott minden, nem csak az ő cucca. Majd egyszer lomtalanítok, de most jól van az úgy. Amúgy ennyire ronda az a virág, vagy mi? - ütötte el humorral a további kérdeződést.
- Áh, dehogy csak gondoltam nálad jobban mutatna, mint a számítógépházam tetején, ahonnan bármikor lelökhetjük.
- Értem. Kérsz még egy kis teát?
- Aha, kérek még, egy kis mézet is bele létszi!
Anita ekkor nagy nehézségek árán fölkelt és a teakiöntőt magával vitte, miközben barátnőjét látta, ahogy rácuppan a telefonjára. - Ez az, a hülye virágot így hátha elfelejted. - Gondolta magában. - Mert hisz soha nem volt virágom, növényem hosszabb ideig. Amit kaptam születésnapomra egy hétig néztem ahogy hervad utána kidobtam. Mit csináljak vele, ültessem át? A hatodikon? Nem falun lakok...
Anitának barna, festett haja volt, fekete szabadidő nadrágot viselt, hozzá szürkés fekete pulóvert. Ezekben érzi most így legkényelmesebben magát, így főleg, hogy a feszesebb ruha darabok olyan, mintha megfojtanák.
Külsőleg Ivett teljesen ellentette volt. Szőke hajával, térd fölött kezdődő zöld szoknyája és díszes fehér kosztümével, mintha most is egy vezérigazgatói meetingre jött volna. Noha Anita is megengedhetett volna magának hasonlót, ő többnyire a fekete és barna színeket részesítette előnyben. Jin és jang mondta párszor viccesen Ivett neki. Ő nem találta soha humorosnak. A saját ízlése olyan amilyen, miért kéne másokhoz mérni?
Miközben Ivett görgette az üzeneteit a mobilján és megnézte mit csinálnak pihenőnapjukon a munkatársai a teához való vizet elkészítette Anita. Mikor épp megfogta, hogy vigye be a kancsót a fájdalom újra hátába vágott és le is tette nagy csattanással a kancsót vissza a konyhapultra.
- A fenébe! - káromkodott Anita.
- Minden rendben? - kérdezte Ivett a szomszédból.
- Persze, csak. Csak. Forró a víz. - lódította Anita, aki nem szerette a felesleges kérdéseket. Ezért kinyitotta az egyik szekrényt és fájdalomcsillapítót vett be egy pohár vízzel.
Próbálkozzunk akkor újra! Nyugi, ma még csak szombat van, hétfőig kipihenheted. -bátorította magát elméjében.
Megfogta így hát újra Anita a kiöntőt. Ezúttal csak lassabban, de a nagyjából liter vizet is nehezére esett tartani. Kicsit totyogva azonban sikerült bevinni és letenni a nappaliban található asztalkára. Még idejében leült barátnőjével szemben mielőtt az újabb fájdalom hullám a hátába kapott volna.
- Nem nézel ki túl jól. - Állapította meg Ivett minden kertelés nélkül.
- Hát… kezdett volna egy újabb hazugságba Ivett. - Áugh. - de a fájdalom hatására már jobb kezével az oldalához is kapott. Mintha egy gyors kézrátétellel be tudná fogni a gyötrelem ordító száját.
Ivett hirtelen szóhoz sem jutott, ami ritka eset. Ezt látva a ház úrnője jobbnak látta most már beismerni az igazat.
- Pár hete a hátam és az oldalam nincs rendben. Szokott így hasogatni.
- EZ már nem csak hasogatás, te nő!
- Egy hosszabb alvás általában helyre szokta tenni.
- De azt mondod, hogy már hetek óta van.
- Igen, talán egy hónapja.
- Hát, akkor az alvás nem teszi rendbe, nem?
- Egész jól helyre rakja, csak utána néha fölerősödik.
- El kéne menned egy jó csontkovácshoz, vagy masszőrhöz.
- Tudod, hogy nem hiszek az ilyenekben. És nem is szeretném, hogy idegenek fogdossanak!
Ivett ezen elgondolkodott egy kicsit, képzeletben lejátszotta, hogy ezután csak olyat mondhat, amivel megsértheti barátnőjét. Méghozzá NAGYON MEGSÉRTHETI. És mivel egyszerű lélek volt, de nem gonosz, ezért máshogy próbálkozott.
- Régebben sokat jógáztam. Az tudod ilyen nyújtó gyakorlatokat jelent, nekem segítségemre volt. Te is kipróbálhatnád, itthon is. Csak fél óra max. az egész.
Ekkor újabb fájdalom nyilallt Anita hátába, aki próbált előrehajolni az asztal fölé, hogy teát töltsön.
- Ágh jujjj!
- Hagyjad szívem. Töltök majd én.
- Ágh, csak megy nekem is. - próbálkozott volna Anita tovább, de rájött, hogy nem mozdul egyáltalán úgy a gerince sem, mint ahogy kéne.
Ivett kitöltötte a teát barátnőjének is, aki egyre falfehérebbé vált.
- Talán le kéne feküdnöd az ágyra. Vagy a földre.
- A földre?
- Aha, hogy kiegyenesedj legalább. A pénztárban ahogy állsz és ülsz biztos nem tesz jót a tartásodnak.
A kanapé amin Anita ült, elég széles volt, hogy közben eldőljön rajta a bal oldalára.
- Hú basszus, te tényleg nem nézel ki olyan jól!
- Tééényleg?
- Valami fájdalomcsillapítót szoktál szedni erre?
- Igen. Idrobrantont. Az előbb már vettem be egyet. De ilyen erős még…. Még nem volt.
- Te jó ég!
- Mi? Az? - kérdezte Anita nyögve.
- Ani, te egyre fehérebb vagy.
És a barátnője már magzatpózba görnyedt a fájdalomtól.
- Remélem az a gyógyszered mihamarabb hatni fog.
- Én, én is. - zihálta a nő, aki alig tudott már megszólalni a kíntól.
Ivett mellé telepedett és simogatta kezével Anita hátát, fejét, de többet nem tehetett.
- Egyszer majdnem beiratkoztam egy masszázs tanfolyamra, már sajnálom, hogy nem tettem. Lehet, hogy ha megtanulom az alapokat most tudnék segíteni.
- Hahh. - nyögte válaszol Anita.
Lassan az idő csak vánszorgott. A két barátnő megpróbálta kivárni, hogy a helyzet jobbra forduljon. Közben a tea kihűlt, Ivett telefonján halmozódtak az értesítések. És elkezdtek igazán aggódni.
- Ah gyógyszer. Mahjd cshak hat. - dadogta a gyötrelmében Anita.
- Hát nem tudom. Már több, mint. Te jó ég! - kiáltott föl Ivett. - Már lassan fél órája, hogy csak így látlak. Ez lehet, hogy nem játék.
- Vholt már has-on-ló. El-mú-hlik. - nyögte Anita.
- Ani ez nem játék! Van egy mentős ismerősöm fölhívom.
És már nyúlt is a mobiljáért. Anita nem tudott tiltakozni.
- Igen, szia Kálmán! Nem, most nem azért hívlak. Itt vagyok Anita barátnőmnél a Kereszt utcában és erős, görcsös fájdalmai vannak már lassan egy órája...
Anita próbált ellenkezni, hogy ő bizony pontosan látja az órát, hogy 32 perce. De hasztalan volt a gondolat is részéről. Mire kimondta volna, hogy mit gondol az orvosi ellátás minőségéről és arról, hogy az ő lakásába egy férfi betegye a lábát, már minden eldőlt.
- Kálmán épp a szomszédban jár, pár perc és benéznek. Ha valaki, aki gyorsan segíthet rajtad, akkor ő az.
- Hmm – konstatálta a helyzetet Anita, akinek arca már falfehér volt és az sem segített rajta, hogy idegen férfiak fognak mászkálni a lakásában perceken belül, miközben ő magatehetetlenül fekszik a kanapén, mint egy zsák krumpli.
Pár perc múlva nyílt is az ajtó és nem több férfi, csak egy lépett be, nyomában egy nővel. A férfi magas, vékony volt, kezében táskával a nő pedig egy erős testfelépítésű, de kedves arcú volt és valamiféle hordágyat hozott.
- Sziasztok! - üdvözölte őket Ivett. Elhadarta amit tudott.
- Ez bizony nem játék. - Közölte Kálmán miközben arrébb rakta a kis dohányzóasztalt és odatérdelt Anitához. Próbált belőle a lehető legtöbbet kiszedni.
- Hogy érzi magát?
- Szah-rul.
- Milyen a fájdalma? Hol érzi?
- Válltól lefelé derékig.
- Erősödött, csökkent az utóbbi időben?
- Talán. Igen. Egyre erőh-södik.
- Ülni tudna esetleg? Vagy így fekvőhelyzet a kényelmesebb?
- Ül-ni? Neehm.
- Jó, jó, ne mozogjon.
- Nikol, óvatosan rakjuk rá az ágyra, kérem.
Ezután történt egy kisebb képszakadás Anitánál. Határozottan nem akarta látni, hogy idegenek vannak a házában és érezni sem akarta, hogy segítségre szorul. A mentőben tért újra magához.
- Áh. Hall engem? Ha igen, csak bólintson!
Anita bólintott. Érezte ahogy a mentőautó mozog körülötte.
- Kapott gyógyszert és sóoldatot, biztos, ami biztos. Ezektől jobban kell, hogy érezze magát. Ivett mondta, hogy nem szokott sok vizet inni, ez igaz?
Anita gondolkodott azon, hogy mielőtt délután feljött hozzá Ivett menyit ivott.
Bólintott.
- Kevesebbet, mint egy liter?
Bólintott.
- Fél litertől is kevesebbet?
- A fenébe is. - gondolta. - A kávé nem az, ugye?
Bólintott.
- Rendben, ez nagy felelőtlenség. - Mondta Kálmán nyugodt hangján. - Jobban oda kéne figyelni a folyadékbevitelre a jövőben. Napi egy-két csésze tea édeskevés.
- A fájdalom érzete milyen? Enyhült?
- Kicsit.
- Jó. - Kálmán, mint aki tényleg örült neki, kicsit el is mosolyodott. Ez meglepte kicsit Anitát. Annyira, hogy körbe kellett néznie. Már amennyire tudott. Nem volt más rajta kívül hátul a kocsiban. Biztos Nikol vezetett, Ivett pedig a lakásánál maradhatott.
Kálmán, mint aki a gondolataiban olvasott ezt meg is erősítette: - Ivett néhány ruháját és ami szükséges lehet összepakolja és majd jön taxival utánunk.
Bólintott.
- Hol érez fájdalmat?
- Jobb. Oldalt. De-rék. Váll is.
- Tehát végig sugárzik?
Anita bólintott.
- Rendben, először megpróbáljuk ezt a fájdalmat kezelni, utána megtalálni az okát is. Merthogy ez volna a maga érdeke is. Ugye?
- Anita bólintott, habár a kérdést furcsállotta.
Közben amíg haladt a mentő, néha a sziréna feje fölött föl-föl víjjogott, ha a forgalom úgy kívánta, eszébe jutott egy régi történet. Az anyja mesélte neki, hogy ő beszélt Istenhez. Anita sohasem hitt semmi természetfelettiben, de megfogta az a rendíthetetlen szeretetet ahogy a halálos ágyán is tiszta volt anyjának a tudata. - Ha nem is látom még őket, tudom, hogy az angyalok mindig figyelnek és ha tiszta a kérés, akkor segítenek.
- Jajj, itt a baj már nem kicsi. Ist…. Angyalok! Tudjátok, hogy én nem látlak, hallak titeket… de, ha tudtok segíteni rajtam, szenvedéseim enyhíteni, kérlek segítsetek! - kérlelte az angyalokat Anita magában.
Ugyan Anita belső érzékei felmondták a szolgálatot. Egyrészt azt sem tudta meddig volt eszméletlen.
Azt viszont hallotta, hogy a rádióban mondanak a sofőrnek valami olyasmit, hogy átirányítják őket egy másik kórházba. Ez nem tetszett Nikolnak, de látszott, hogy Kálmán is értetlenül áll a helyzet előtt.
- Átküldenek minket egy régi kórházba, a Szent Péterbe. Nem ide szoktunk menni. Ivettnek is a Margitot mondtam, de majd felhívom, pontosítok neki. - Magyarázkodott Kálmán.
Pár perc múlva megállt a mentő és levették Anitát is. Egy folyamatosan emelkedő rámpán tolták be egy fotocellás ajtón át.
- Te voltál már itt?
Anita majdnem válaszolt, mire rájött, hogy Kálmán Nikolt kérdezi.
- Dehogy. Különös, de még nem. Azt sem tudtam, hogy…
- Üzemel.
- Ja.
A fogadócsarnok jól láthatóan üres volt. Alig volt világítás, csak kisebb lámpák üzemeltek. Az információs pulttal szemben volt egy hosszú fal, afölött volt a legerősebb világítás. A pultban nem láttak senkit ülni. Ódivatú rendszer volt, sehol egy számítógép, csak papírtartók és kartotékok voltak a pulton. De azok legalább szép rendben. Hosszú folyosó vezetett az épület belseje felé. A közelben az egyik üres fal fölött volt egy erősebb lámpa, a közelében csak egy szék volt. A folyosón két oldalt ajtók nyíltak a távolban és egyenesen a folyosó végén homályosan derengett egy kis fény, ahonnan más szárnyak is nyílhatnak.
- Na most mi legyen? - kérdezte Kálmán.
- Én beszarok az biztos, még jó, hogy nem életveszélyes beteget hoztunk. Mikor Afrikában voltam jobb állapotú kórházakba mentem be, mint ebben a szétbombázott egészségügyi rendszerben.
- Hát a falakra is ráférne egy festés.
Ekkor zajt halottak a közeli pult mögül. Pontosabban a mögötte lévő félig nyitott ajtó mögött.
- Jövök már, jövök már. Ide érzem a félelmüket. Nyugodjanak meg! - jött elő egy vékony hangú, idős nő. Kora alapján legalább hetven éves. Alacsony volt, talán ha 150 centi. Fehér ruhát viselt és szemüveget, őszes kócos haja pedig mindenfelé lobogott ahogy megkerülte a pultot.
- Már vártuk magukat. Nemsokára jön Dr. Nincs, aki foglalkozni fog a hölggyel. Ha jól emlékszem Anita, ugye?! Jónapot kívánok! Nyugodjon meg! Minden a legnagyobb rendben van. - hadarta a hölgy.
- Ööö. Na várjunk csak! Mi ez az egész hely egyáltalán? - kérdezte Kálmán.
- Ez a Szent Péter Fénnyel Gyógyító Csarnoka. Bizonyára még nem jártak nálunk, kevés embert fogadunk. Ha jól látom a páciensük nem képes a járásra, kérem fektessék arra az ágyra ott.
A másik három értetlenségét látva tovább folytatta a hölgy.
- Gondolom sürgős dolgaik lesznek és ez a mentőautóhoz tartozó ágy, amit nem akarnak itt hagyni.
Ekkor valóbban észrevette Nikol és Kálmán azt a közeli gurulós ágyat, ahova mutat a recepciós hölgy.
- Nos, ha ez a protokoll. - mondta Nikol és Kálmán beleegyezésével átfektették Anitát az új ágyra.
Aminek a bőrfelülete tiszta volt, fehér lepedővel takarták és valahogy biztonságot sugárzott számára.
Csak a szemét bántotta az a lámpa, ami fölé került.
- A beteg papírjai és adatai itt vannak. - adott át egy másolatot Kálmán az ismeretlen hölgynek, aki elfogadta.
- Köszönöm szépen.
- Valami elérhetőséget kérhetnék? - kérdezte Kálmán.
- Oh, természetesen. - szólt a hölgy és átadott egy üres, félbehajtott A4-es lapot.
- Köszönöm.
- Ugyan ne butáskodjon kedvesem. Megviseltnek tűnik, biztos sokat dolgozik és lefogadom nemsokára hívják újabb esethez. Ha több időt töltene a természetben sétálva és kevesebbet a kocsmában, az biztos helyre rázná kicsit energetikailag.
- Hogy mit mond? - kérdezte Kálmán.
De hallotta ahogy a rádión már keresik is. És arra mindenképp válaszolniuk kellett, főleg hogy a diszpécseres rendkívül izgatott volt. Egy tömegkarambolhoz hívták őket.
- Ok, ez egy furcsa hely, de most hogy meg van a számuk és a címük, este vissza nézek. Anita amúgy is erősnek tűnik és javul az állapota. A fenébe is! Nem lehetek mindenhol ott. - gondolta Kálmán.
Kálmán még utoljára biztosította Anitát, hogy jó kezekbe került és habár furcsa érzésekkel, de a két mentős kiviharzott az épületből. Kocsijuk visító szirénákkal viharzott el, oda ahol valóbban is tudtak mit segíteni.
- Na végre. - mondta a hölgy, többnyire a csöndes épületnek.
- Látom már jobban van, ha befejezte az önsajnálatot akkor akár föl is kelhet és kicsit szétnézhet nálunk. A lábai amúgy is jobban szeretnek járni, a fejének meg tök mindegy, hogy hol járkál, amíg a szíve szerető helyen van.
- Nade!? - mondta volna Anita, miközben rájött, hogy jelentősen jobban van.
- Majd ráfog jönni… - mondta a fehérbe öltözött hölgy és ezzel visszasétált a pult mögé. Leült, kidobta a papírt egy kukába amit Kálmán adott és mosolyogva rendezgette azt a pár írószert, ami a pulton volt.
Anitát ekkor már nem zavarta fölötte lévő fény. Az ágy amire tették könnyűvé vált, szinte selymessé, ami mintha simogatná folyton a hátát. A vállától derekáig húzódó fájdalom, pedig annyira megenyhült, hogy már szinte csak emlék volt. Lassan ráébredt, hogy még mindig magzat pózban hever bal oldalán, a körmei pedig fájóan belehasítottak a tenyerébe. Egy-két helyen a kíntól a tenyerébe is vájta a kis körmeit, a kifröccsent vér hipnotikus emlékként hatott.
- Kelj fel, Lázár! - mondta az ismeretlen hölgy mosolyogva. - tudom, hogy Anita. De egy ilyen helyen, mint a miénk bocsásson, meg de a humor a legerősebb gyógyírunk.
- Ööö, azt hiszem tényleg tudok mozogni.
- Naná! A Fehér Isteni Fény ideiglenesen kitisztította az energetikai rendszerét.
- A lámpa fölöttem? Hisz az csak egy… világítás.
- Hahh. - kacagott az idős hölgy. - Csak egy világítás. Jó vicc. Majd elmesélem a vicc csoportban, ahova járok keddenként.
- Hogy mi?
- Semmi. Úgysem értené. A lényeg, hogy nézzen körbe.
Anita nagy nehezen lekászálódott az ágyról. A fájdalom mellett most döbbent rá, hogy fejtetőtől lefelé a lábujjakig olyan érzése van, mintha valamiben úszna. Kellemesen bizseregnek a végtagjai, csontjai, de még a bőre is. Biztos a gyógyszerektől lehet, amivel Kálmán teletömött. - gondolta.
- Amit érez, az annak az angyali hívásnak a hatására létrejött energia tisztításnak a következménye, amit kapott már a mentőautóban is. A kezelés igazából még tart. Ha hánynia kell ne szégyenlősködjön.
- Kálmán, a mentős legalább egy adag gyógyszert is adott vénásan. Azt érzem.
- Háhh – kacagott az idős hölgy. - Azokat a haszontalan mérgeket is érzékelte az Isteni szeretet és semlegesítette.
- Ön katolikus? - kérdezte Anita döbbenten. - Mármint ez egy egyházi intézmény?
- Ez egy érdekes kérdés. - válaszolta a hölgy. - Ha arra kíváncsi, hogy hiszek Istenben akkor igen. Tágabb értelemben képtelen vagyok felvázolni a saját hit és idearendszeremet önnek. De szívesen beszélek Istenélményekről.
- Hogy mi?
- Jajj drágaságom, nem akarom összezavarni. Nemsokára jön a doktor úr, majd az ő gyakorlatiasabb magyarázatai biztos tetszeni fognak magácskának.
Anita mivel tényleg járóképesnek érezte magát el kezdett körbe nézelődni. Ha már ott hagyták egy idegen helyen és szinte semmi baja legalább később tudjon beszélni Ivettnek erről a furcsa helyről.
Azonban jó volna, ha valami lenne a lába alatt…
- Papucsot ott talál méretének megfelelően! - mutatott a pultnál ülő hölgy egy közeli kis polcra.
- Oh, köszönöm.
És valóbban Anett talált egy kényelmes, kórházi légkörnek megfelelő fehér papucsot a lábai számára. Lassacskán, de saját lábra állva tudott sétálni. Fölvette a papucsokat és el kezdte szemlélni a környezetet. A falakon annak ellenére, hogy nem voltak jól megvilágítva szép festmények lógtak. Főképp tájképek keveredtek bibliai jelenetekkel. Jézus példa beszédei, a kenyérszaporítás, gyógyítások, a vízen járás és a Feltámadás volt látható.
Mivel egy-kettő kép régi, sötétes olajfestmény volt, ezért Anitának nagyon nehezére esett őket közelről is befogadni.
- Pillanat drágaságom. - Szólt az idős hölgy és pár pillanat múlva kattant a távolban egy kapcsoló és erős fény gyúlt a folyosón.
- Oh, köszönöm.
- Szívesen. - mondta a hölgy és kijött a folyosóra a pult mögül. - Tudja kevesen fordulnak meg nálunk olyanok, mint maga, ezért spórolunk az árammal. El sem tudja képzelni milyen befektetés kivilágítani egy ilyen helyet.
- Képzelem.
- Oh, még csak a közelében sem jár. De nézze tovább a kiállítást nyugodtan. A képek és a hangok gyógyerővel bírnak. Ha eljutott a kápolnáig és ki nézelődte magát jöjjön vissza. Újra megpróbálom hívni dr. Nincset. Őt meglehetősen nehéz elérni addig, amíg a páciensek előtanulmányozásával el nem készül.
- Ööö, rendben.
- Ha esetleg bármi fájdalma van az természetes, nyugodtan beszélhet róla.
- Ööö, köszönöm, remélem nem lesz.
Anitán ez a beszélgetés sem segített sokat. Titkon arra várt, hogy betoppan Ivett barátnője kirohan egy taxiból az udvaron és beront az épületbe, mint valami ősi megmentő. Hozza a kedvenc kabátját, ráadja és együtt elmennek végre ebből az idegen, fura helyről.
A lábai viszont egyelőre távol vitték a buzgó vallásos öreg hölgytől. A falak tényleg beillettek egy kiállításnak. Kedves tekintetű férfiakról és nőkről készült képeket is látott, aki valószínű szentek lehettek és mind áldást adtak az emberiségnek. Ekkor Anitának eszébe jutott, hogy nem csak virága, de igazi festménye sincs az otthonában. Virágot még talán tudna venni az Ikeában, de ilyen festményeket, mint ezen a fura helyen lát, olyanokat biztos nem.
Ahogy haladt a folyosón jobb és bal kézre is jelölés nélküli ajtókat látott néha, a festmények között. Ezeket furcsállta, de csak addig amíg el nem jutott a folyosó végéig. Előre csapóajtó állta az útját, bal kézre viszont egy kis fénylő helység. Ahogy a hölgy mondta tényleg volt egy kápolna.
- Vallásos kórházban, vallásos hely. - foglalta össze Anita. - Nincs ezen semmi meglepődni való. Mikor is foglalkoztam utoljára Istennel? Oh, igen. Anyu halála óta…
Anita kétszer hét sor padot látott az ajtóból, középen szent képet Jézusról és tanítványairól. A balra és jobbra elhelyezkedő padok között lassan végigsétált és közben magára gondolt és azokra akiket hasonló mentőautókban vittek el és soha sem tudott tőlük elbúcsúzni. Pont, mint édesanyjától. Azóta ilyen dolgokra nem gondolt, jobbnak vélte, ha kizárja az életéből.
A festmény, ami előtt megállt Jézust ábrázolta, ahogy áldást oszt a tanítványainak. Akik jó ha fél tucatnyian, ha voltak. A kép alatt azonban a felirat azt hirdette: „Jézus és a Világ.”
- Oh, ez. Szép.” - Ennyi jött ki Anita torkából. Azonban nem érzéketlenségből, ha nem mert úgy vélte a képnek ereje és jelentése van. Kicsit le is ült az első padra, hogy jobban megnézze. Időtlennek érezte a pillanatot.
Ekkor felismerések kezdtek özönleni felé. Látta a képben megjelenni édesanyját, ahogy a tanítványok közzé érkezik és leborul Jézus előtt, majd egy fénylő ajtón távozik. Anita ezután csak annyit mondott, hogy:
- Köszönöm angyalok, hogy idevezettetek. Köszönöm, Istenem.
És többet nem is tudott mondani. Mivel időérzékét elvesztette már rég, de valami mégis felhívta a figyelmét arra, hogy nincs egyedül és körbenézett. Szó szerint tátva maradt a szája Anitának.
Épphogy látszó, füstszerű lényeg voltak körülötte. A legtöbben természetesen a szentképet nézték, néhányan azonban rá is kíváncsiak voltak. A tér olyan volt ekkor, mintha az információ pultos hölgy fölkapcsolt volna még néhány lámpát. Vakított. Anita látta, hogy a képhez sereglő áttetsző lények egy része egyenesen átmegy a képen, mások csak meghajolnak előtte, megint mások leborulnak és vannak akik távolról, mint ő padokon nézik. Ekkor jött rá arra is, hogy andalító, megfoghatatlan zene is szól valahonnan.
- Köszönöm, Istenem. - hallotta a saját hangjának visszhangját és a varázs lassan kezdett múlni. Eszébe jutott, hogy a hölgy beszélt valami doktorról. És rájött, hogy lehet az a doktor már vár is rá. Jobb volna kimenni, ha még van dolga a doktorral. De lehet, hogy Ivett is vár rá, ha van ilyen kötelessége azt jobb letudni.
Nehezen hát, de kibotorkált, vissza-vissza nézve a kápolnába. Körülötte szellemtestű, érdekes lényeket néha észrevett, de ezek legnagyobb meglepetésére nem zavarták.
- Áh, az elveszett fekete bárány! - köszöntötte a névtelen hölgy.
Anett végig nézett magán és látta, hogy tényleg feketében van, ami a helyhez talán tényleg nem is méltó.
- Ne is foglalkozzon a mostani külsejével. A fekete is egy beavatásnak a színe. Dr. Nincs mindjárt jön. Ha zavarja a szín, tőle kérhet egy köntöst, amíg haza nem ér. Utána magán múlik milyen ruhát ölt.
- Köszönöm. És köszönöm, a kápolnát tényleg érdemes volt fölkeresni.
- Tudtam, láttam, hogy jól érzi majd ott magát. És… áh, már itt is van. - intett a hölgy Anita mögé.
Az egyik ajtó jobb kézre ki is nyílt és abból egy fehér ruhájú férfi jött elő.
- Üdvözlöm Anita, Dr. Nincs vagyok. Látom már szétnézett nálunk. Ha van kedve velem jöhet, elbeszélgethetünk arról, hogy miért került ide. Ha nincs, bármikor távozhat.
- Oh, köszönöm, annyi, hogy papucsot is itt kaptam és nem hiszem hogy volna egészségügyi kártyám vagy bankártyám vagy…
- A papucs grátisz, semmilyen fizetséggel nem tartozik, szolgáltatásaink pedig ingyenesek. Számunkra az ön boldogsága a legfontosabb.
- Lehet, hogy jön értem, majd egy barátom.
- Ide fog találni pont időben és szerintem egy beszélgetésre is még van időnk. De azt is megértem, ha a kápolnába szeretne vissza menni.
- Ööö – gondolkodott Anita, mint akinek ezt most tényleg el kell döntenie. Pedig azt sem értette miről dönt. De a fiatal orvos tényleg szimpatikus volt és barátságos.
- Szívesen önnel megyek, Ivett pedig szerintem fog várni rám, ha esetleg hamarabb érkezik.
- Rendben, köszönöm a bizalmát. Kérem kövesen.
Dr. Nincs egy klasszikusnak mondható kórházi szobába vezette. Egy asztal, két szék, egy vizsgáló ágy, néhány műszer és sok-sok kartoték volt a polcokon. Számítógép viszont sehol.
- Kérem foglaljon helyet, mutatott az asztala előtti székre Dr. Nincs. - bár azt is megértem, ha jobban szeretne állni. És emlékeztetem bármikor elhagyhatja a szobát.
- Köszönöm, szerintem leülök.
- Rendben. - nos, akkor lássunk hozzá, bizonyára sok kérdése van.
Dr. Nincs leült vele szemben és valóbban kíváncsian nézett Anitára, mintha Anitának volna orvosi végzettsége és tőle várná az információkat.
- Ööö – gondolkodott Anita és egyre álomszerűbbnek érezte a helyzetet. - Ez egy furcsa hely. - kezdte - de végül is azért vagyok itt, hogy megmondják mi a bajom. Illetve azért hoztak be, mert fájdalmaim voltak. De azok már elmúltak.
- Igen. Jól látja a helyzetet. De már nincsenek fájdalmai.
- Már nincsenek. De gondolom, ha hazamegyek ez bármikor előjöhet, ha nem kezelik ki. Szóval maga szerint mi a bajom és mit lehetne tenni érte?
- Nos, először is, drága hölgyem jól látja. Bizonyos, modern értelemben több tüneti kezelést is kapott már. Az Isteni kegyelem által több síkon kapott tisztítást és energiát is. Ezt a, mondhatjuk kezelés sort ahogy látom az auráján követte további finom lelki, szellemi hangolás, amit a folyosónkon és Kápolnában vett igénybe. Eddig tiszta sor. Tud követni?
- Hogy? Aha, persze… - lódított volna Anett, de Dr. Nincs azonnal közbe szólt.
- Hha kell elmondom újra. Emlékszik a folyosón található fényforrásra, amit ön erős, vakító fénynek érzékelt?
- Igen.
- Helyes. Na mármost, ez a fény egy több dimenziós gyógyítást képvisel és a további élményei is hasonló minőségűek voltak. Ezért tud most mozogni. Ezt így érti? Érti, hogy nem attól tudja a testét mozgatni, mert egy mentős valami drogot a vénájába fecskendezett?
- Nos…
- Nos, elég ha eljátszik a gondolattal jelen pillanatban.
A beállt csöndben Anita halhatta volna azt is, ha egy a szobában lévő légy éppen kineveti. De éppen ekkor egyetlen légy sem volt a szobában.
- Megpróbálok. Eljátszani vele.
- Helyes. Na mármost, ami az okokat illeti. - és ekkor Dr. Nincs maga mögé mutatott. Az ön esete roppant összetett, de kiemelhetünk bizonyos fizikai, lelki, mentális és szellemi pontokat, amelyekre visszavezethetjük a vállától derekáig végig kúszó görcsöt.
- Ööö, tudja…
- Tudom, hogy ez így egyszerre sok önnek, de kérem próbáljon meg figyelni. Először is önnek segíthet gondolom, egy kép. Látja ott azt a gépet a sarokban?
Ekkor Anita észrevett egy röntgen géphez hasonlító masinát a szoba egyik végében.
- Ez egy fényképezőgép szerűség. Képalkotó technika, amivel megmutathatom, hogy mi zajlik le magában. Feltéve ha szeretné. Oh, és természetesen ez is díjmentes mielőtt kérdezné. A kép előhívás, pedig azonnali, szóval nem kell sorban állnia az eredményért.
Szóval elkészítsük a képet, amivel jobban látná, hogy mi okozta a fájdalmait?
- Igen, persze. Ha segíthet. - vágta rá Anita. - Szeretném.
- Nagyszerű! - mondta lelkesen Dr. Nincs és ezután a géphez kísérte Anitát.
- Csak álljon a kijelölt pontra, az elkészíti az ön aura térképét. Nem, nem kell levetkőzni.
- Itt vagyok.
- Nagyszerű. Most csak pár másodpercig kérem gondoljon egy boldog pillanatára az életben. Ami mindig boldogságot ad magának, ha felidézi.
Anitának nem sok ilyen volt így jobban rágondolva, de sikerült neki mégis ilyet találnia.
- Áh, szép. Kis kutyák és egy rét!
- Honnan tudja? - horkantott föl Anita.
Ekkor Dr. Nincs mögött megjelent egy mennyezetről függő monitor, amin tényleg Anitának egy gyermekkori emléke volt látható, ahol az anyukájával a falu határában kis kutyákat simogatott.
- Ez a gép csodálatos!
- Áh, dehogy, azaz ön emlékezete. - mondta Dr. Nincs. - most viszont arra kérem, hogy gondoljon egy számára negatív emlékre. Egy olyanra, amitől fáj a szíve, ami gyötri. Oh, köszönöm, elég is lesz. Túl sok is.
Dr. Nincs monitora ekkor azt a pillanatot ábrázolta többek között mikor a volt férjével aláírták a végső papírokat, amik a házasság felbontásához kellettek.
- Most, pedig ez csak formalitás, de gondoljon nyugodtan a legutóbbi boldog emlékére, hogy valami jó élménnyel tudjon tovább lépni! Olyan emlékre, ami önnek segítség volt, boldogság, vagy ön segített másnak, ön boldogított mást. Áh, szép. Köszönöm, én is, hogy megosztotta velem.
Dr. Nincs monitorán ezúttal egy olyan kép jelent meg, ahol munkatársának sütött szülinapi tortát adta át Anita.
- Nahát, már el is felejtettem! Mármint Őt is, azóta felmondott…
- Mégis, ahogy látom, ő nem felejtette el magát. És ha ön nincs akkor az adott tortával, akkor csak rossz emléke van a munkahelyéről. Segített neki bebizonyítani, hogy nem minden ember gonosz, akivel találkozik. Köszönöm, most már leülhetünk, ha szeretné.
- És ez mire volt jó? - kérdezte Anita kicsit sértődötten.
- Mint mondtam elkészült az ön auratérképe. A mellettem lévő monitoron megnézhetjük, hogy mely energia elzáródásai okozzák fizikálisan a problémákat.
Ekkor Anita egy rendkívül bonyolult, energiákkal és fénypontokkal teljes képet látott magáról.
- Ahogy látja a Torok, a Szív és Napfonat csakra körül vannak igazán zavaros területek. A korona, a harmadikszem, szakrális és gyökér csakrájával nincs is különösebb gebasz. Ami egy kicsit engem is meglepett miután az aktáit olvastam.
- Ezez…
- Ez egy elég részletes kép, kinyomtatni nem fogom tudni, ha azt szeretné. Amúgy sincs értelme hölgyem, mert percről percre változik. Namármost ez fizikailag és energetikailag a bibi. Látja a sötét területeket?
És Anita tényleg látta a vállaitól, azaz a Dr. Nincs olvasatában a torok csakrájától a szakrális csakrájáig terjedő energiahiányos, sötét részeket.
- Látom. Ezeknek… gondolom, nem így kéne kinézniük?
- Naná, hogy nem. Azért van itt többek között, mert a múltban jó karmákat is fölhalmozott, és különösen a harmadikszem és korona csakrája befogadó. Dacára annak, hogy elsőre bezárkózottnak tűnik. Ez roppant különös, de nem egyedi helyzet.
- És, akkor mi a teendő? Hogyan változtathatok ezen?
- Jó kérdések! - lelkesült fel Dr. Nincs. - Nos, ha válaszolhatok kérdéssel a kérdésre: szokott ön otthon porszívózni, mosogatni és fürödni?
- Micsoda kérdés, hát persze!
- És milyen gyakran mossa, tisztítja az energia, lelki, szellemi testét?
- Hogy mit?
- Nézze, minden tettünkkel visszahatunk magunkra. - szólt határozottan Dr. Nincs és hátra nyúlt a mögötte lévő egyik súlyos aktáért. Belelapozott és felütötte az egyik oldalon, ahol egy fénykép volt sok apró betűs szöveg mellett Anitáról és volt férjéről Olivérről.
- Ezt meg, hogy szerezte meg? - kérdezte vádlón Anita.
- Ön adta ide.
- Kizárt.
- Máshogy fogalmazok, azáltal, hogy angyali segítséget kért, a Felső énjét is kérte, hogy vezessék hozzánk. Saját akaratából betegedett meg és most saját akaratából kíván meggyógyulni. Méghozzá a saját eszközeivel, amiket el tud fogadni.
Anita hallgatott. Próbálta emészteni a mondottakat és nem tudta levenni tekintetét a képről és ahogy nézte azt érezte, hogy a válla egyre inkább sajogni kezd.
- Pontosan érzi, mégsem akarja elfogadni, elengedni pedig végképp nem.
- Nincs mit elengedni.
- Biztos?
- Talán néhány csomag maradt utána a pincében.
- Csak?
- És talán a garázsban.
- Aham. És naponta hányszor gondol rá gyűlölettel?
- Hát…
- Igen?
- Egyszer-kétszer.
- Nos, az éppen elég, hogy olyan teherként éltessen egy már igazából nem releváns kapcsolatot, ami önnek csak további fájdalmat ad.
- Én…
- A saját gondolatait teszi mindennap a vállaira, azok húzzák le. A saját negatív gondolatai miatt hord feketét, nem megy emberek közé és zárkózik be egyre inkább egy olyan világba, amit igazából bármikor meghaladhatna.
- Azt mondta, hogy komplex az esetem?
- Igen, de maga tette komplexé. Hm, nincs felhatalmazásom nekem sem, hogy más dolgokat megbolygassak most. Elég, ha ezt a felismerést követi és segít magán miután hazamegy.
- Elég sok felismerést kaptam most, amit követhetek.
Dr. Nincs ekkor komoly arcot vágva legyintett és eltűnt a monitor mellette. Nyugodt tekintetével végig pásztázta Anitát és elmosolyodott:
- Tudja mi esik igazán a legjobban egy tanárnak és egy gyógyítónak?
- Nem.
- Az, ha idővel feleslegessé válik.
- Hahh, jó, ezt megjegyzem.
- Tudja maga egy okos és szerencsés nő, már csak azért is, mert eljutott ide hozzám.
- Most bókol? - gondolta Anita.
- Talán. - válaszolta Dr Nincs. - de mindenesetre csak az igazat mondom el. Ha haza megy jobban fogja magát érezni. Még jobban fogja magát érezni, ha kidobja azokat a dolgokat, amikre már nincs szüksége. Legjobban fogja magát érezni, ha el is engedi az ártó kötéseket. Többnyire, pedig állandóan nagyszerűen fogja magát érezni, ha felismeri, hogy ura tud lenni a saját gondolatainak. És mivel lelkében, szellemében jól érzi magát, így fizikálisan sem gyötri majd a leülepedett sötét energiákkal a testét.
Újra csönd. De ezúttal nem kínos.
- ENNYI? - kérdezte kicsit hitetlenül Anita. Aki végignézett magán és az egész helyen.
- Nos. Ha megfogadja Ivett tanácsát a jógáról és a gyógymasszőrről, akkor még jobban javíthat a helyzetén. A durva anyagi teste több, mint ötven éves és nem kímélte. A sejtjeinek némi gondoskodás jól esne. Tanuljon meg hátra dőlni és engedje, hogy kényeztessék.
Újabb csönd. Ezúttal gyengéd.
- Látom megértette az elhangzottakat és beilleszti majd a mindennapjaiba.
- Hát, akkor köszönöm, hogy…
- Én köszönöm, hogy beszélgethettünk. Tudja bizonyos esetekben kezelhetném is, talán még magának műtétnek is tekinthető eljárást is végrehajthatnék, de erre az ön esetében szerencsére nincs szükség. Színészkedni, pedig nincs kedvem ilyen eljárásokat.
- Köszönöm az őszinteséget. És most. Hogyan tovább?
- Nos, kikísérem. Ha esetleg fázna és szüksége volna egy köntösre adhatok.
Dr. Nincs ekkor az ajtó melletti akasztókra mutatott, ami tele volt szebbnél szebb, tiszta és fényes köntösökkel. Volt fehér, sárga, vörös, narancsszínű, rózsaszín, kék, lila, szürke és szivárványszínű is.
- Huh, hát ezek mind nagyon szépek.
- Igazából mind a magáé. Csak régen használta őket. Némelyiket elég keveset, de mindet kiérdemelte.
- Valahogy már semmiben sem kételkedem. - A rózsaszínt kérem szépen.
- Helyes! - mosolyodott el Dr. Nincs. - Akkor hát vegye el, és mehetünk.
Kint a folyosó még álomszerűbb volt Anitának, mint eddig az egész „kórházi látogatás”. Minden éteri fényben tündöklött. A falak nem mállottak, ha nem energiától pezsgően szépen festetten csillogtak. Tündöklött minden festmény. A névtelen hölgy a pult előtt várta őket.
- Látom az auráján, hogy jót tett a beszélgetés.
- Igen, határozottan jobban érzem magam. - válaszolta Anita olyan derűvel, amit már rég nem érzett magában.
- A mi kis Dr. Nincsünk igazból mindig jó hangulatban Van és ezt könnyen rá ragaztja másokra is. - mondta mosolyogva a hölgy.
- Ugyan, azért én is izzadok néha egyszer kétszer… - szerénykedett Dr. Nincs.
- Most jut eszembe… a neve?
- A nevem? - kérdezte Dr. Nincs. A nevemnek nincs jelentősége. És így is gondolom. Fontosabb az, hogy mit érzek, gondolok és teszek. Ezt túl sokszor mondtam, ezért ragadt rám a Dr. Nincs.
- Áh. Jól kikerülte a választ.
- Most pedig mennem kell, nemsokára lesz egy másik beszélgetőtársam. Föl kell készülnöm rá.
- Oh, én…
- Nem hiszem, hogy szüksége lesz a jövőben, hogy visszajöjjön hozzánk. Ha mégis, gondoljon ránk. Képzelje el, hogy egyből a kápolnában van, Jézus előtt!
- Köszönök mindent!
- Én is! - mondta Dr. Nincs és orvosokra nem jellemző módon megölelte Anitát hosszasan, szeretettel, majd visszament a szobájába.
- A barátnője mindjárt megérkezik a parkolóba. - mondta a hölgy.
- Megkérdezhetem a nevét? - merült fel Anitában a kérdés, hiszen még a hóbortos, de kedves asszonyság nevét sem tudta.
- Természetesen megkérdezheti.
Majd beállt a csönd.
- És mi… mondja mi is ez a hely igazából?
- Ön egy gyógyítóhelyre került. Ez a hely nincs teljesen bezárva az ön fizikai világába, mint teszem azt az ön lakása. Sokkalta szabadabban létezik, mert az azt érzékelő emberek is szabadabban látják… mint az átlag emberek… az átlag dolgokat. Ez, ez a hely igazából.
- Mondanom sem kell…
- Nem elégítettem ki a kíváncsiságát? Nos drágám, ennek igazából örülök. Tudja, ha majd a többi köntösét is tudatosan tudja hordani akkor úgyis megérti. Addig kár szerintem az elméjét ilyen dolgokkal fárasztani.
- Hm. - pufogott magában kicsit Anita, de lenyelte. - Biztos igaza van. Egyelőre örülök annak, hogy jobban vagyok és…
- És, hogy tudja mit változtasson az életében. Ez nagyszerű! Ezért jött hozzánk.
Ekkor különös jelenséget tapasztaltak, mintha egy lassított filmet forgatnának kint. A „Gyógyítóhely” fotocellás ajtaján túl, az udvaron egy taxi kezdett begördülni az udvarra.
Anitának volt valami olyan gondolata, hogy ezt direkt láttatják vele. Ezt egész véletlenül észre is vette a hölgy:
- Nézze nem akarom siettetni. Mert ilyen itt nem lehetséges. A folyosónk azért üres, azért nincsenek kórtermeink, mert kórságaink sem. Azért nem kórház ez, ha nem Gyógyítóhely, mert nem kötjük ide az embereket. Ha szeretne maradni nálunk akkor megvárhatja, hogy a barátnője kiszáll a taxiból, vissza száll és elhajt. Önt eltűntek nyilvánítják, miközben a maga fizikai teste a térben feloszlik és szellemtestben tanul nálunk néhány dolgot. Talán még segítői feladatokat is kaphat egy következő testet öltésig. De felhívom a figyelmét, hogy ez esetben értékes inkarnációt pazarolna el! Ezért. Ezért érzi úgy, hogy siettetjük.
- Jézus Mária! Jól van már, megyek! - fakadt ki Anita, de közben el is mosolyodott.
Oda ment a hölgyhöz és megölelte. - Köszönöm.
- Szívesen kedvesem. További szép napot kívánok!
Kilépve az üres kórház, a Gyógyítóhely varázsából érezte Anita ahogy mindjobban körbe öleli a fizikai valóság. Az éveknek tartó lassúsággal felé igyekvő Ivett, aki cipelte egy szatyorban a gyorsan összeszedett ruhákat leesett állal nézte. A nemrég hulla fehér nő eltűnt.
Anita a fehér papucsában és rózsaszín köntösében teljesen járóképesen és boldogan integetett neki. Tinédzser kora óta ismeri, de azóta sosem látta ennyire élettel telinek.
- Téged bebe bedrogoztak?! - kérdezte Ivett hebegve.
- Ne bolondozz szívem! - szólt Anita és megölelte a barátnőjét.
Ivett ettől elejtette meglepetésében a szatyrot amit fogott. Anita még sosem ölelte meg őt. Soha! Biztos, hogy kanabiszt, ópiumot, vagy egyéb barbiturát készítményt kapott.
- Semmi baj, majd ha lejön a szerről csak arra kell figyelni, nehogy rászokjon. - gondolta Ivett.
- Nem adtak semmi drogot, mielőtt erre gondolnál. Csak sóoldatot kaptam és volt… egy nagyon jó beszélgetésem egy… pszichiáterrel.
- Hát, ha te mondod. - szólt Ivett.
- Khm – jelezte időközben a taxis, hogy fizessenek neki, vagy szálljanak be és később fizessenek többet.
- Nem kell siettetni. Be is szállunk barátom. - szólt Anita a taxisnak.
- Biztos? - kérdezte Ivett.
- Nyugi, nem hagytam ott semmit és jó kezelést kaptam bent.
- Ilyen gyorsan? Alig egy órát voltál ezen a helyen. Ez biztos valami kamu hely csajom! Egy normális kórházban egy óra arra sem elég, hogy felvegyék az adataidat!
- Egyrészt ez nem kórház, másrészt nekik már eleve megvoltak az adataim. Na gyerünk, szállj vissza.
Sofőr visszamegyünk a Virágszirom utcába!
Ezzel beszállt, Ivettnek pedig nem volt más választása, nem akart az üres udvaron ácsorogni. Ahogy kigurultak a Szent Péter Fénnyel Gyógyító Csarnoka parkolójából, visszanézve Anita megesküdött, hogy látja a névtelen hölgyet és Dr. Nincset integetni a fotocellás ajtó mögött. Ahogy arra is megesküdött, már pár perc múlva, hogy ha halálosan megfenyegetnék sem tudná megmondani melyik utcák vezettek a Gyógyítóhelyhez. Ugyanez igaz Nikolra, Kálmánra, Ivettre és a taxis sofőrre.
Ellenben később életében, ha fájdalom gyötörte mindig el tudott menni a Kápolnába és tudta érezni azt a gyógyító fényt, ami alá a Gyógyítóhelyen fektették.
Írta: Balogh Tamás
2022. 04. 24. Gesztely
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése