- Áh, tudtál venni a kedvencemből? Megérzem az illatáról. Mindig
mondtam neked, hogy az anyádra ütöttél. - szólt Ivett
barátnőjének, aki vele szemben állt és épp teát töltött
neki. -
-
Naná, hogy tudtam venni belőle, csak olyan boltokba kell járni,
ahol te nem is keresnéd.
- Jó
házigazda vagy, mindig tudod, hogy a másik embernek mire van
szüksége. Még a volt férjedet is sokáig el tudtad így
varázsolni, csak kár, hogy nem vetted észre hamarabb, hogy nem
elég csak a gyomrát kielégíteni.
A
tőle csak pár évvel fiatalabb asszonyság nem először kapott
hasonló fricskákat barátnőjétől. Mindig humoros köntösbe
öltöztetve, de néha fájtak. Ezúttal elgondolkozott, hogy a
kiszolgálás minőségén változtat és leönti véletlenül drága
barátos nőjét a forró teával. De nem tette. Az indiai zöld tea,
amit egyébként ő ki nem állhatott kizárólag a hölgy
teáscsészéjében landolt.
-
Ami történt az megtörtént. - foglalta össze tömören, majd
kicsit hozzátéve elgondolkodott: - Tavaly azért váltam el tőle,
mert már elegem lett belőle, hogy többet szidalmazott, mint…
szóval csak nem volt neki semmi jó, amit csináltam. Még a végén
az étel sem.
- Ne
érts félre Anita, ugyan mindkettőtökön múlott a dolog, de
szerintem is Olivér volt az, aki évek óta semmit sem tett hozzá a
kapcsolatotokhoz. Hány éve vitt el utoljára akárhova is?
Anita
ezen kicsit elgondolkozott miközben letette a teakiöntőt és leült
a díványra. Eközben belehasított jobb vállától lefelé
derekáig egy ismerős fájdalom. Arcára kis grimasz ült ki. De ezt
barátnője még nem vette észre, mert a kedvenc teáját forrón is
gyorsan hörpölte, majd a saját munkahelyi panaszait kezdte
rázúdítani Anitára.
Anita takaros kis hatodik emeleti lakása azon lakások családjába
tartozott, aminek a falait még a hetvenes években húzták föl. Az
épületnek, amelynek gyomrában teázik a két nő, tíz szintje
van, mint a környező lakótelepi tornyoknak. Dacára annak, hogy az
építésük óta kicserélték a bennük lévő bútorokat és
számtalanszor átfestették, valamifajta erőteljes aura hatja át
ezeket a gigászi, szürke szocialista emlékszobrokat. Valahogy ezek
az épületek, mintha jobban megkönnyítenék a múltba ragadást.
Saját lakásában Anita úgy-ahogy próbálta tudatosan
ellensúlyozni ezt az érzetet. Az utóbbi időben új Ikeás polcot,
szőnyegeket és függönyöket vásárolt. Már egy ideje azzal
próbálkozik, hogy rávegye barátnőjét egyszer kísérje el
bevásárolni, de Anitát általában csak a munkatársai kibeszélése
érdekli.
Ivett, aki Anitát válása óta minden hétvégén meglátogatja pár
órára mindjobban belelovalta magát a pletykáiba. - Szóval, ott
álltam és ide adta az a barom azt a nagy növényt. Mit kezdjek
vele? Egyem meg? Kérdeztem hangosan. És mindenki röhögött.
Anitának
észrevehetően elkalandoztak a gondolatai, ezt nem is titkolta.
-
Figyelsz te? A növényt ide akarta adni.
-
Jaaa! - színlelte Anita. - És mégis hova raknád?
-
Háát ezaz! Az a marha főnököm azt se tudja, hogy hogy néz ki az
irodám. Egy talpalatnyi helyem sincs már benne, főleg mióta a
TR900-as nyomtatványokat is nekem kell csinálni. Tényleg, neked
nem kell egy kis gerbera?
-
Ööö, nem tudom. Szívesen elraknám, de azokra figyelni kell, az
öntözést elrontanám szerintem. És nincs is napfényes helyem
neki.
-
Pedig nálad szépen mutatna, csak azt a régi könyvespolcot ki
dobhatnád végre, úgyis vettél helyette már újat. A régi helyén
pedig elférne egy kisebb asztal rajta virágokkal. Feldobná a
helyet.
-
Hááát nem is tudom. Még alszok rá egyet.
Ivett
annak ellenére, hogy elég egyszerű teremtésnek tűnt, jól
észrevette az összefüggéseket. Ezért nem hagyta annyiban.
-
Tudom, hogy a pince részed és garázsod tele van lomokkal. Minek
őrizgeted Olivér koszos zoknijait? Megmondta, hogy kidobhatod, amit
esetleg nálad hagyott, nem? Na, valamelyik hétvégén segíthetek
szelektálni és levihetjük ezt a polcot.
Anita
ekkor anélkül, hogy mozdult volna érezte, hogy a hátába nyilal a
fájdalom. Megpróbálta rövidre zárni a témát.
-
Van ott minden, nem csak az ő cucca. Majd egyszer lomtalanítok, de
most jól van az úgy. Amúgy ennyire ronda az a virág, vagy mi? -
ütötte el humorral a további kérdeződést.
-
Áh, dehogy csak gondoltam nálad jobban mutatna, mint a
számítógépházam tetején, ahonnan bármikor lelökhetjük.
-
Értem. Kérsz még egy kis teát?
-
Aha, kérek még, egy kis mézet is bele létszi!
Anita
ekkor nagy nehézségek árán fölkelt és a teakiöntőt magával
vitte, miközben barátnőjét látta, ahogy rácuppan a telefonjára.
- Ez az, a hülye virágot így hátha elfelejted. - Gondolta
magában. - Mert hisz soha nem volt virágom, növényem hosszabb
ideig. Amit kaptam születésnapomra egy hétig néztem
ahogy hervad utána kidobtam. Mit csináljak vele, ültessem át? A
hatodikon? Nem falun lakok...
Anitának
barna, festett haja volt, fekete szabadidő nadrágot viselt, hozzá
szürkés fekete pulóvert. Ezekben érzi most így legkényelmesebben
magát, így főleg, hogy a feszesebb ruha darabok olyan, mintha
megfojtanák.
Külsőleg
Ivett teljesen ellentette volt. Szőke hajával, térd fölött
kezdődő zöld szoknyája és díszes fehér kosztümével, mintha
most is egy vezérigazgatói meetingre jött volna. Noha Anita is
megengedhetett volna magának hasonlót, ő többnyire a fekete és
barna színeket részesítette előnyben. Jin és jang mondta párszor
viccesen Ivett neki. Ő nem találta soha humorosnak. A saját ízlése
olyan amilyen, miért kéne másokhoz mérni?
Miközben Ivett görgette az üzeneteit a mobilján és megnézte mit
csinálnak pihenőnapjukon a munkatársai a teához való vizet
elkészítette Anita. Mikor épp megfogta, hogy vigye be a kancsót a
fájdalom újra hátába vágott és le is tette nagy csattanással a
kancsót vissza a konyhapultra.
- A
fenébe! - káromkodott Anita.
-
Minden rendben? - kérdezte Ivett a szomszédból.
-
Persze, csak. Csak. Forró a víz. - lódította Anita, aki nem
szerette a felesleges kérdéseket. Ezért kinyitotta az egyik
szekrényt és fájdalomcsillapítót vett be egy pohár vízzel.
Próbálkozzunk
akkor újra! Nyugi, ma még csak szombat van, hétfőig kipihenheted.
-bátorította
magát elméjében.
Megfogta így hát újra Anita a kiöntőt. Ezúttal csak
lassabban, de a nagyjából liter vizet is nehezére esett tartani.
Kicsit totyogva azonban sikerült bevinni és letenni a nappaliban
található asztalkára. Még idejében leült barátnőjével
szemben mielőtt az újabb fájdalom hullám a hátába kapott volna.
- Nem nézel ki túl jól. - Állapította meg Ivett minden kertelés
nélkül.
- Hát… kezdett volna egy újabb hazugságba Ivett. - Áugh. - de a
fájdalom hatására már jobb kezével az oldalához is kapott.
Mintha egy gyors kézrátétellel be tudná fogni a gyötrelem ordító
száját.
Ivett
hirtelen szóhoz sem jutott, ami ritka eset. Ezt látva a ház úrnője
jobbnak látta most már beismerni az igazat.
-
Pár hete a hátam és az oldalam nincs rendben. Szokott így
hasogatni.
- EZ
már nem csak hasogatás, te nő!
-
Egy hosszabb alvás általában helyre szokta tenni.
- De
azt mondod, hogy már hetek óta van.
-
Igen, talán egy hónapja.
-
Hát, akkor az alvás nem teszi rendbe, nem?
-
Egész jól helyre rakja, csak utána néha fölerősödik.
- El
kéne menned egy jó csontkovácshoz, vagy masszőrhöz.
-
Tudod, hogy nem hiszek az ilyenekben. És nem is szeretném, hogy
idegenek fogdossanak!
Ivett
ezen elgondolkodott egy kicsit, képzeletben lejátszotta, hogy
ezután csak olyat mondhat, amivel megsértheti barátnőjét.
Méghozzá NAGYON MEGSÉRTHETI. És mivel egyszerű lélek volt, de
nem gonosz, ezért máshogy próbálkozott.
-
Régebben sokat jógáztam. Az tudod ilyen nyújtó gyakorlatokat
jelent, nekem segítségemre volt. Te is kipróbálhatnád, itthon
is. Csak fél óra max. az egész.
Ekkor
újabb fájdalom nyilallt Anita hátába, aki próbált előrehajolni
az asztal fölé, hogy teát töltsön.
-
Ágh jujjj!
-
Hagyjad szívem. Töltök majd én.
-
Ágh, csak megy nekem is. - próbálkozott volna Anita tovább, de
rájött, hogy nem mozdul egyáltalán úgy a gerince sem, mint ahogy
kéne.
Ivett
kitöltötte a teát barátnőjének is, aki egyre falfehérebbé
vált.
-
Talán le kéne feküdnöd az ágyra. Vagy a földre.
- A
földre?
-
Aha, hogy kiegyenesedj legalább. A pénztárban ahogy állsz és
ülsz biztos nem tesz jót a tartásodnak.
A
kanapé amin Anita ült, elég széles volt, hogy közben eldőljön
rajta a bal oldalára.
- Hú
basszus, te tényleg nem nézel ki olyan jól!
-
Tééényleg?
-
Valami fájdalomcsillapítót szoktál szedni erre?
-
Igen. Idrobrantont. Az előbb már vettem be egyet. De ilyen erős
még…. Még nem volt.
- Te
jó ég!
-
Mi? Az? - kérdezte Anita nyögve.
-
Ani, te egyre fehérebb vagy.
És
a barátnője már magzatpózba görnyedt a fájdalomtól.
-
Remélem az a gyógyszered mihamarabb hatni fog.
-
Én, én is. - zihálta a nő, aki alig tudott már megszólalni a
kíntól.
Ivett
mellé telepedett és simogatta kezével Anita hátát, fejét, de
többet nem tehetett.
-
Egyszer majdnem beiratkoztam egy masszázs tanfolyamra, már
sajnálom, hogy nem tettem. Lehet, hogy ha megtanulom az alapokat
most tudnék segíteni.
-
Hahh. - nyögte válaszol Anita.
Lassan
az idő csak vánszorgott. A két barátnő megpróbálta kivárni,
hogy a helyzet jobbra forduljon. Közben a tea kihűlt, Ivett
telefonján halmozódtak az értesítések. És elkezdtek igazán
aggódni.
- Ah
gyógyszer. Mahjd cshak hat. - dadogta a gyötrelmében Anita.
-
Hát nem tudom. Már több, mint. Te jó ég! - kiáltott föl Ivett.
- Már lassan fél órája, hogy csak így látlak. Ez lehet, hogy
nem játék.
-
Vholt már has-on-ló. El-mú-hlik. - nyögte Anita.
-
Ani ez nem játék! Van egy mentős ismerősöm fölhívom.
És
már nyúlt is a mobiljáért. Anita nem tudott tiltakozni.
-
Igen, szia Kálmán! Nem, most nem azért hívlak. Itt vagyok Anita
barátnőmnél a Kereszt utcában és erős, görcsös fájdalmai
vannak már lassan egy órája...
Anita
próbált ellenkezni, hogy ő bizony pontosan látja az órát, hogy
32 perce. De hasztalan volt a gondolat is részéről. Mire kimondta
volna, hogy mit gondol az orvosi ellátás minőségéről és arról,
hogy az ő lakásába egy férfi betegye a lábát, már minden
eldőlt.
-
Kálmán épp a szomszédban jár, pár perc és benéznek. Ha
valaki, aki gyorsan segíthet rajtad, akkor ő az.
-
Hmm – konstatálta a helyzetet Anita, akinek arca már falfehér
volt és az sem segített rajta, hogy idegen férfiak fognak
mászkálni a lakásában perceken belül, miközben ő
magatehetetlenül fekszik a kanapén, mint egy zsák krumpli.
Pár perc múlva nyílt is az ajtó és nem több férfi, csak egy
lépett be, nyomában egy nővel. A férfi magas, vékony volt,
kezében táskával a nő pedig egy erős testfelépítésű, de
kedves arcú volt és valamiféle hordágyat hozott.
-
Sziasztok! - üdvözölte őket Ivett. Elhadarta amit tudott.
- Ez
bizony nem játék. - Közölte Kálmán miközben arrébb rakta a
kis dohányzóasztalt és odatérdelt Anitához. Próbált belőle a
lehető legtöbbet kiszedni.
-
Hogy érzi magát?
-
Szah-rul.
-
Milyen a fájdalma? Hol érzi?
-
Válltól lefelé derékig.
-
Erősödött, csökkent az utóbbi időben?
-
Talán. Igen. Egyre erőh-södik.
-
Ülni tudna esetleg? Vagy így fekvőhelyzet a kényelmesebb?
-
Ül-ni? Neehm.
-
Jó, jó, ne mozogjon.
-
Nikol, óvatosan rakjuk rá az ágyra, kérem.
Ezután
történt egy kisebb képszakadás Anitánál. Határozottan nem
akarta látni, hogy idegenek vannak a házában és érezni sem
akarta, hogy segítségre szorul. A mentőben tért újra magához.
-
Áh. Hall engem? Ha igen, csak bólintson!
Anita
bólintott. Érezte ahogy a mentőautó mozog körülötte.
-
Kapott gyógyszert és sóoldatot, biztos, ami biztos. Ezektől
jobban kell, hogy érezze magát. Ivett mondta, hogy nem szokott sok
vizet inni, ez igaz?
Anita
gondolkodott azon, hogy mielőtt délután feljött hozzá Ivett
menyit ivott.
Bólintott.
-
Kevesebbet, mint egy liter?
Bólintott.
-
Fél litertől is kevesebbet?
-
A fenébe is. - gondolta. - A kávé nem az, ugye?
Bólintott.
- Rendben, ez nagy felelőtlenség. - Mondta Kálmán nyugodt
hangján. - Jobban oda kéne figyelni a folyadékbevitelre a jövőben.
Napi egy-két csésze tea édeskevés.
- A fájdalom érzete milyen? Enyhült?
- Kicsit.
- Jó. - Kálmán, mint aki tényleg örült neki, kicsit el is
mosolyodott. Ez meglepte kicsit Anitát. Annyira, hogy körbe kellett
néznie. Már amennyire tudott. Nem volt más rajta kívül hátul a
kocsiban. Biztos Nikol vezetett, Ivett pedig a lakásánál
maradhatott.
Kálmán, mint aki a gondolataiban olvasott ezt meg is erősítette:
- Ivett néhány ruháját és ami szükséges lehet összepakolja és
majd jön taxival utánunk.
Bólintott.
- Hol érez fájdalmat?
- Jobb. Oldalt. De-rék. Váll is.
- Tehát végig sugárzik?
Anita bólintott.
- Rendben, először megpróbáljuk ezt a fájdalmat kezelni, utána
megtalálni az okát is. Merthogy ez volna a maga érdeke is. Ugye?
- Anita bólintott, habár a kérdést furcsállotta.
Közben amíg haladt a mentő, néha a sziréna feje fölött föl-föl
víjjogott, ha a forgalom úgy kívánta, eszébe jutott egy régi
történet. Az anyja mesélte neki, hogy ő beszélt Istenhez. Anita
sohasem hitt semmi természetfelettiben, de megfogta az a
rendíthetetlen szeretetet ahogy a halálos ágyán is tiszta volt
anyjának a tudata. - Ha nem is látom még őket, tudom, hogy az
angyalok mindig figyelnek és ha tiszta a kérés, akkor segítenek.
- Jajj, itt a baj már nem kicsi. Ist…. Angyalok! Tudjátok,
hogy én nem látlak, hallak titeket… de, ha tudtok segíteni
rajtam, szenvedéseim enyhíteni, kérlek segítsetek! - kérlelte
az angyalokat Anita magában.
Ugyan Anita belső érzékei felmondták a szolgálatot. Egyrészt
azt sem tudta meddig volt eszméletlen.
Azt viszont hallotta, hogy a rádióban mondanak a sofőrnek valami
olyasmit, hogy átirányítják őket egy másik kórházba. Ez nem
tetszett Nikolnak, de látszott, hogy Kálmán is értetlenül áll a
helyzet előtt.
-
Átküldenek minket egy régi kórházba, a Szent Péterbe. Nem ide
szoktunk menni. Ivettnek is a Margitot mondtam, de majd felhívom,
pontosítok neki. - Magyarázkodott Kálmán.
Pár
perc múlva megállt a mentő és levették Anitát is. Egy
folyamatosan emelkedő rámpán tolták be egy fotocellás ajtón át.
- Te
voltál már itt?
Anita
majdnem válaszolt, mire rájött, hogy Kálmán Nikolt kérdezi.
-
Dehogy. Különös, de még nem. Azt sem tudtam, hogy…
-
Üzemel.
-
Ja.
A
fogadócsarnok jól láthatóan üres volt. Alig volt világítás,
csak kisebb lámpák üzemeltek. Az információs pulttal szemben
volt egy hosszú fal, afölött volt a legerősebb világítás. A
pultban nem láttak senkit ülni. Ódivatú rendszer volt, sehol egy
számítógép, csak papírtartók és kartotékok voltak a pulton.
De azok legalább szép rendben. Hosszú folyosó vezetett az épület
belseje felé. A közelben az egyik üres fal fölött volt egy
erősebb lámpa, a közelében csak egy szék volt. A folyosón két
oldalt ajtók nyíltak a távolban és egyenesen a folyosó végén
homályosan derengett egy kis fény, ahonnan más szárnyak is
nyílhatnak.
- Na
most mi legyen? - kérdezte Kálmán.
- Én
beszarok az biztos, még jó, hogy nem életveszélyes beteget
hoztunk. Mikor Afrikában voltam jobb állapotú kórházakba mentem
be, mint ebben a szétbombázott egészségügyi rendszerben.
-
Hát a falakra is ráférne egy festés.
Ekkor
zajt halottak a közeli pult mögül. Pontosabban a mögötte lévő
félig nyitott ajtó mögött.
-
Jövök már, jövök már. Ide érzem a félelmüket. Nyugodjanak
meg! - jött elő egy vékony hangú, idős nő. Kora alapján
legalább hetven éves. Alacsony volt, talán ha 150 centi. Fehér
ruhát viselt és szemüveget, őszes kócos haja pedig mindenfelé
lobogott ahogy megkerülte a pultot.
-
Már vártuk magukat. Nemsokára jön Dr. Nincs, aki foglalkozni fog
a hölggyel. Ha jól emlékszem Anita, ugye?! Jónapot kívánok!
Nyugodjon meg! Minden a legnagyobb rendben van. - hadarta a hölgy.
-
Ööö. Na várjunk csak! Mi ez az egész hely egyáltalán? -
kérdezte Kálmán.
- Ez
a Szent Péter Fénnyel Gyógyító Csarnoka. Bizonyára még nem
jártak nálunk, kevés embert fogadunk. Ha jól látom a páciensük
nem képes a járásra, kérem fektessék arra az ágyra ott.
A
másik három értetlenségét látva tovább folytatta a hölgy.
-
Gondolom sürgős dolgaik lesznek és ez a mentőautóhoz tartozó
ágy, amit nem akarnak itt hagyni.
Ekkor
valóbban észrevette Nikol és Kálmán azt a közeli gurulós
ágyat, ahova mutat a recepciós hölgy.
-
Nos, ha ez a protokoll. - mondta Nikol és Kálmán beleegyezésével
átfektették Anitát az új ágyra.
Aminek
a bőrfelülete tiszta volt, fehér lepedővel takarták és valahogy
biztonságot sugárzott számára.
Csak
a szemét bántotta az a lámpa, ami fölé került.
- A
beteg papírjai és adatai itt vannak. - adott át egy másolatot
Kálmán az ismeretlen hölgynek, aki elfogadta.
-
Köszönöm szépen.
-
Valami elérhetőséget kérhetnék? - kérdezte Kálmán.
-
Oh, természetesen. - szólt a hölgy és átadott egy üres,
félbehajtott A4-es lapot.
-
Köszönöm.
-
Ugyan ne butáskodjon kedvesem. Megviseltnek tűnik, biztos sokat
dolgozik és lefogadom nemsokára hívják újabb esethez. Ha több
időt töltene a természetben sétálva és kevesebbet a kocsmában,
az biztos helyre rázná kicsit energetikailag.
-
Hogy mit mond? - kérdezte Kálmán.
De
hallotta ahogy a rádión már keresik is. És arra mindenképp
válaszolniuk kellett, főleg hogy a diszpécseres rendkívül
izgatott volt. Egy tömegkarambolhoz hívták őket.
-
Ok, ez egy furcsa hely, de most hogy meg van a számuk és a címük,
este vissza nézek. Anita amúgy is erősnek tűnik és javul az
állapota. A fenébe is! Nem lehetek mindenhol ott. -
gondolta Kálmán.
Kálmán
még utoljára biztosította Anitát, hogy jó kezekbe került és
habár furcsa érzésekkel, de a két mentős kiviharzott az
épületből. Kocsijuk visító szirénákkal viharzott el, oda ahol
valóbban is tudtak mit segíteni.
- Na
végre. - mondta a hölgy, többnyire a csöndes épületnek.
-
Látom már jobban van, ha befejezte az önsajnálatot akkor akár
föl is kelhet és kicsit szétnézhet nálunk. A lábai amúgy is
jobban szeretnek járni, a fejének meg tök mindegy, hogy hol
járkál, amíg a szíve szerető helyen van.
-
Nade!? - mondta volna Anita, miközben rájött, hogy jelentősen
jobban van.
-
Majd ráfog jönni… - mondta a fehérbe öltözött hölgy és
ezzel visszasétált a pult mögé. Leült, kidobta a papírt egy
kukába amit Kálmán adott és mosolyogva rendezgette azt a pár
írószert, ami a pulton volt.
Anitát
ekkor már nem zavarta fölötte lévő fény. Az ágy amire tették
könnyűvé vált, szinte selymessé, ami mintha simogatná folyton a
hátát. A vállától derekáig húzódó fájdalom, pedig annyira
megenyhült, hogy már szinte csak emlék volt. Lassan ráébredt,
hogy még mindig magzat pózban hever bal oldalán, a körmei pedig
fájóan belehasítottak a tenyerébe. Egy-két helyen a kíntól a
tenyerébe is vájta a kis körmeit, a kifröccsent vér hipnotikus
emlékként hatott.
-
Kelj fel, Lázár! - mondta az ismeretlen hölgy mosolyogva. - tudom,
hogy Anita. De egy ilyen helyen, mint a miénk bocsásson, meg de a
humor a legerősebb gyógyírunk.
-
Ööö, azt hiszem tényleg tudok mozogni.
-
Naná! A Fehér Isteni Fény ideiglenesen kitisztította az
energetikai rendszerét.
- A
lámpa fölöttem? Hisz az csak egy… világítás.
-
Hahh. - kacagott az idős hölgy. - Csak egy világítás. Jó vicc.
Majd elmesélem a vicc csoportban, ahova járok keddenként.
-
Hogy mi?
-
Semmi. Úgysem értené. A lényeg, hogy nézzen körbe.
Anita
nagy nehezen lekászálódott az ágyról. A fájdalom mellett most
döbbent rá, hogy fejtetőtől lefelé a lábujjakig olyan érzése
van, mintha valamiben úszna. Kellemesen bizseregnek a végtagjai,
csontjai, de még a bőre is. Biztos a gyógyszerektől lehet,
amivel Kálmán teletömött. - gondolta.
-
Amit érez, az annak az angyali hívásnak a hatására létrejött
energia tisztításnak a következménye, amit kapott már a
mentőautóban is. A kezelés igazából még tart. Ha hánynia kell
ne szégyenlősködjön.
-
Kálmán, a mentős legalább egy adag gyógyszert is adott vénásan.
Azt érzem.
-
Háhh – kacagott az idős hölgy. - Azokat a haszontalan mérgeket
is érzékelte az Isteni szeretet és semlegesítette.
- Ön
katolikus? - kérdezte Anita döbbenten. - Mármint ez egy egyházi
intézmény?
- Ez
egy érdekes kérdés. - válaszolta a hölgy. - Ha arra kíváncsi,
hogy hiszek Istenben akkor igen. Tágabb értelemben képtelen vagyok
felvázolni a saját hit és idearendszeremet önnek. De szívesen
beszélek Istenélményekről.
-
Hogy mi?
-
Jajj drágaságom, nem akarom összezavarni. Nemsokára jön a doktor
úr, majd az ő gyakorlatiasabb magyarázatai biztos tetszeni fognak
magácskának.
Anita mivel tényleg járóképesnek érezte magát el kezdett körbe
nézelődni. Ha már ott hagyták egy idegen helyen és szinte semmi
baja legalább később tudjon beszélni Ivettnek erről a furcsa
helyről.
Azonban
jó volna, ha valami lenne a lába alatt…
-
Papucsot ott talál méretének megfelelően! - mutatott a pultnál
ülő hölgy egy közeli kis polcra.
-
Oh, köszönöm.
És
valóbban Anett talált egy kényelmes, kórházi légkörnek
megfelelő fehér papucsot a lábai számára. Lassacskán, de saját
lábra állva tudott sétálni. Fölvette a papucsokat és el kezdte
szemlélni a környezetet. A falakon annak ellenére, hogy nem voltak
jól megvilágítva szép festmények lógtak. Főképp tájképek
keveredtek bibliai jelenetekkel. Jézus példa beszédei, a
kenyérszaporítás, gyógyítások, a vízen járás és a
Feltámadás volt látható.
Mivel egy-kettő kép régi, sötétes olajfestmény volt, ezért
Anitának nagyon nehezére esett őket közelről is befogadni.
-
Pillanat drágaságom. - Szólt az idős hölgy és pár pillanat
múlva kattant a távolban egy kapcsoló és erős fény gyúlt a
folyosón.
-
Oh, köszönöm.
-
Szívesen. - mondta a hölgy és kijött a folyosóra a pult mögül.
- Tudja kevesen fordulnak meg nálunk olyanok, mint maga, ezért
spórolunk az árammal. El sem tudja képzelni milyen befektetés
kivilágítani egy ilyen helyet.
-
Képzelem.
-
Oh, még csak a közelében sem jár. De nézze tovább a kiállítást
nyugodtan. A képek és a hangok gyógyerővel bírnak. Ha eljutott a
kápolnáig és ki nézelődte magát jöjjön vissza. Újra
megpróbálom hívni dr. Nincset. Őt meglehetősen nehéz elérni
addig, amíg a páciensek előtanulmányozásával el nem készül.
-
Ööö, rendben.
- Ha
esetleg bármi fájdalma van az természetes, nyugodtan beszélhet
róla.
-
Ööö, köszönöm, remélem nem lesz.
Anitán
ez a beszélgetés sem segített sokat. Titkon arra várt, hogy
betoppan Ivett barátnője kirohan egy taxiból az udvaron és beront
az épületbe, mint valami ősi megmentő. Hozza a kedvenc kabátját,
ráadja és együtt elmennek végre ebből az idegen, fura helyről.
A
lábai viszont egyelőre távol vitték a buzgó vallásos öreg
hölgytől. A falak tényleg beillettek egy kiállításnak. Kedves
tekintetű férfiakról és nőkről készült képeket is látott,
aki valószínű szentek lehettek és mind áldást adtak az
emberiségnek. Ekkor Anitának eszébe jutott, hogy nem csak virága,
de igazi festménye sincs az otthonában. Virágot még talán tudna
venni az Ikeában, de ilyen festményeket, mint ezen a fura helyen
lát, olyanokat biztos nem.
Ahogy haladt a folyosón jobb és bal kézre is jelölés nélküli
ajtókat látott néha, a festmények között. Ezeket furcsállta,
de csak addig amíg el nem jutott a folyosó végéig. Előre
csapóajtó állta az útját, bal kézre viszont egy kis fénylő
helység. Ahogy a hölgy mondta tényleg volt egy kápolna.
-
Vallásos kórházban, vallásos hely. - foglalta össze Anita. -
Nincs ezen semmi meglepődni való. Mikor is foglalkoztam utoljára
Istennel? Oh, igen. Anyu halála óta…
Anita
kétszer hét sor padot látott az ajtóból, középen szent képet
Jézusról és tanítványairól. A balra és jobbra elhelyezkedő
padok között lassan végigsétált és közben magára gondolt és
azokra akiket hasonló mentőautókban vittek el és soha sem tudott
tőlük elbúcsúzni. Pont, mint édesanyjától. Azóta ilyen
dolgokra nem gondolt, jobbnak vélte, ha kizárja az életéből.
A festmény, ami előtt megállt Jézust ábrázolta, ahogy áldást
oszt a tanítványainak. Akik jó ha fél tucatnyian, ha voltak. A
kép alatt azonban a felirat azt hirdette: „Jézus és a Világ.”
-
Oh, ez. Szép.” - Ennyi jött ki Anita torkából. Azonban nem
érzéketlenségből, ha nem mert úgy vélte a képnek ereje és
jelentése van. Kicsit le is ült az első padra, hogy jobban
megnézze. Időtlennek érezte a pillanatot.
Ekkor
felismerések kezdtek özönleni felé. Látta a képben megjelenni
édesanyját, ahogy a tanítványok közzé érkezik és leborul
Jézus előtt, majd egy fénylő ajtón távozik. Anita ezután csak
annyit mondott, hogy:
-
Köszönöm angyalok, hogy idevezettetek. Köszönöm, Istenem.
És
többet nem is tudott mondani. Mivel időérzékét elvesztette már
rég, de valami mégis felhívta a figyelmét arra, hogy nincs
egyedül és körbenézett. Szó szerint tátva maradt a szája
Anitának.
Épphogy
látszó, füstszerű lényeg voltak körülötte. A legtöbben
természetesen a szentképet nézték, néhányan azonban rá is
kíváncsiak voltak. A tér olyan volt ekkor, mintha az információ
pultos hölgy fölkapcsolt volna még néhány lámpát. Vakított.
Anita látta, hogy a képhez sereglő áttetsző lények egy része
egyenesen átmegy a képen, mások csak meghajolnak előtte, megint
mások leborulnak és vannak akik távolról, mint ő padokon nézik.
Ekkor jött rá arra is, hogy andalító, megfoghatatlan zene is szól
valahonnan.
-
Köszönöm, Istenem. - hallotta a saját hangjának visszhangját és
a varázs lassan kezdett múlni. Eszébe jutott, hogy a hölgy
beszélt valami doktorról. És rájött, hogy lehet az a doktor már
vár is rá. Jobb volna kimenni, ha még van dolga a doktorral. De
lehet, hogy Ivett is vár rá, ha van ilyen kötelessége azt jobb
letudni.
Nehezen
hát, de kibotorkált, vissza-vissza nézve a kápolnába. Körülötte
szellemtestű, érdekes lényeket néha észrevett, de ezek
legnagyobb meglepetésére nem zavarták.
-
Áh, az elveszett fekete bárány! - köszöntötte a névtelen
hölgy.
Anett
végig nézett magán és látta, hogy tényleg feketében van, ami a
helyhez talán tényleg nem is méltó.
- Ne
is foglalkozzon a mostani külsejével. A fekete is egy beavatásnak
a színe. Dr. Nincs mindjárt jön. Ha zavarja a szín, tőle kérhet
egy köntöst, amíg haza nem ér. Utána magán múlik milyen ruhát
ölt.
-
Köszönöm. És köszönöm, a kápolnát tényleg érdemes volt
fölkeresni.
-
Tudtam, láttam, hogy jól érzi majd ott magát. És… áh, már
itt is van. - intett a hölgy Anita mögé.
Az
egyik ajtó jobb kézre ki is nyílt és abból egy fehér ruhájú
férfi jött elő.
-
Üdvözlöm Anita, Dr. Nincs vagyok. Látom már szétnézett nálunk.
Ha van kedve velem jöhet, elbeszélgethetünk arról, hogy miért
került ide. Ha nincs, bármikor távozhat.
-
Oh, köszönöm, annyi, hogy papucsot is itt kaptam és nem hiszem
hogy volna egészségügyi kártyám vagy bankártyám vagy…
- A
papucs grátisz, semmilyen fizetséggel nem tartozik,
szolgáltatásaink pedig ingyenesek. Számunkra az ön boldogsága a
legfontosabb.
-
Lehet, hogy jön értem, majd egy barátom.
-
Ide fog találni pont időben és szerintem egy beszélgetésre is
még van időnk. De azt is megértem, ha a kápolnába szeretne
vissza menni.
-
Ööö – gondolkodott Anita, mint akinek ezt most tényleg el kell
döntenie. Pedig azt sem értette miről dönt. De a fiatal orvos
tényleg szimpatikus volt és barátságos.
-
Szívesen önnel megyek, Ivett pedig szerintem fog várni rám, ha
esetleg hamarabb érkezik.
-
Rendben, köszönöm a bizalmát. Kérem kövesen.
Dr.
Nincs egy klasszikusnak mondható kórházi szobába vezette. Egy
asztal, két szék, egy vizsgáló ágy, néhány műszer és sok-sok
kartoték volt a polcokon. Számítógép viszont sehol.
-
Kérem foglaljon helyet, mutatott az asztala előtti székre Dr.
Nincs. - bár azt is megértem, ha jobban szeretne állni. És
emlékeztetem bármikor elhagyhatja a szobát.
-
Köszönöm, szerintem leülök.
-
Rendben. - nos, akkor lássunk hozzá, bizonyára sok kérdése van.
Dr.
Nincs leült vele szemben és valóbban kíváncsian nézett Anitára,
mintha Anitának volna orvosi végzettsége és tőle várná az
információkat.
-
Ööö – gondolkodott Anita és egyre álomszerűbbnek érezte a
helyzetet. - Ez egy furcsa hely. - kezdte - de végül is azért
vagyok itt, hogy megmondják mi a bajom. Illetve azért hoztak be,
mert fájdalmaim voltak. De azok már elmúltak.
-
Igen. Jól látja a helyzetet. De már nincsenek fájdalmai.
-
Már nincsenek. De gondolom, ha hazamegyek ez bármikor előjöhet,
ha nem kezelik ki. Szóval maga szerint mi a bajom és mit lehetne
tenni érte?
-
Nos, először is, drága hölgyem jól látja. Bizonyos, modern
értelemben több tüneti kezelést is kapott már. Az Isteni
kegyelem által több síkon kapott tisztítást és energiát is.
Ezt a, mondhatjuk kezelés sort ahogy látom az auráján követte
további finom lelki, szellemi hangolás, amit a folyosónkon és
Kápolnában vett igénybe. Eddig tiszta sor. Tud követni?
-
Hogy? Aha, persze… - lódított volna Anett, de Dr. Nincs azonnal
közbe szólt.
-
Hha kell elmondom újra. Emlékszik a folyosón található
fényforrásra, amit ön erős, vakító fénynek érzékelt?
-
Igen.
-
Helyes. Na mármost, ez a fény egy több dimenziós gyógyítást
képvisel és a további élményei is hasonló minőségűek voltak.
Ezért tud most mozogni. Ezt így érti? Érti, hogy nem attól tudja
a testét mozgatni, mert egy mentős valami drogot a vénájába
fecskendezett?
-
Nos…
-
Nos, elég ha eljátszik a gondolattal jelen pillanatban.
A beállt csöndben Anita halhatta volna azt is, ha egy a szobában
lévő légy éppen kineveti. De éppen ekkor egyetlen légy sem volt
a szobában.
-
Megpróbálok. Eljátszani vele.
-
Helyes. Na mármost, ami az okokat illeti. - és ekkor Dr. Nincs maga
mögé mutatott. Az ön esete roppant összetett, de kiemelhetünk
bizonyos fizikai, lelki, mentális és szellemi pontokat, amelyekre
visszavezethetjük a vállától derekáig végig kúszó görcsöt.
-
Ööö, tudja…
-
Tudom, hogy ez így egyszerre sok önnek, de kérem próbáljon meg
figyelni. Először is önnek segíthet gondolom, egy kép. Látja
ott azt a gépet a sarokban?
Ekkor Anita észrevett egy röntgen géphez hasonlító masinát a
szoba egyik végében.
- Ez
egy fényképezőgép szerűség. Képalkotó technika, amivel
megmutathatom, hogy mi zajlik le magában. Feltéve ha szeretné. Oh,
és természetesen ez is díjmentes mielőtt kérdezné. A kép
előhívás, pedig azonnali, szóval nem kell sorban állnia az
eredményért.
Szóval
elkészítsük a képet, amivel jobban látná, hogy mi okozta a
fájdalmait?
-
Igen, persze. Ha segíthet. - vágta rá Anita. - Szeretném.
-
Nagyszerű! - mondta lelkesen Dr. Nincs és ezután a géphez kísérte
Anitát.
-
Csak álljon a kijelölt pontra, az elkészíti az ön aura térképét.
Nem, nem kell levetkőzni.
-
Itt vagyok.
-
Nagyszerű. Most csak pár másodpercig kérem gondoljon egy boldog
pillanatára az életben. Ami mindig boldogságot ad magának, ha
felidézi.
Anitának
nem sok ilyen volt így jobban rágondolva, de sikerült neki mégis
ilyet találnia.
-
Áh, szép. Kis kutyák és egy rét!
-
Honnan tudja? - horkantott föl Anita.
Ekkor
Dr. Nincs mögött megjelent egy mennyezetről függő monitor, amin
tényleg Anitának egy gyermekkori emléke volt látható, ahol az
anyukájával a falu határában kis kutyákat simogatott.
- Ez
a gép csodálatos!
-
Áh, dehogy, azaz ön emlékezete. - mondta Dr. Nincs. - most viszont
arra kérem, hogy gondoljon egy számára negatív emlékre. Egy
olyanra, amitől fáj a szíve, ami gyötri. Oh, köszönöm, elég
is lesz. Túl sok is.
Dr.
Nincs monitora ekkor azt a pillanatot ábrázolta többek között
mikor a volt férjével aláírták a végső papírokat, amik a
házasság felbontásához kellettek.
-
Most, pedig ez csak formalitás, de gondoljon nyugodtan a legutóbbi
boldog emlékére, hogy valami jó élménnyel tudjon tovább lépni!
Olyan emlékre, ami önnek segítség volt, boldogság, vagy ön
segített másnak, ön boldogított mást. Áh, szép. Köszönöm,
én is, hogy megosztotta velem.
Dr.
Nincs monitorán ezúttal egy olyan kép jelent meg, ahol
munkatársának sütött szülinapi tortát adta át Anita.
-
Nahát, már el is felejtettem! Mármint Őt is, azóta felmondott…
-
Mégis, ahogy látom, ő nem felejtette el magát. És ha ön nincs
akkor az adott tortával, akkor csak rossz emléke van a
munkahelyéről. Segített neki bebizonyítani, hogy nem minden ember
gonosz, akivel találkozik. Köszönöm, most már leülhetünk, ha
szeretné.
- És
ez mire volt jó? - kérdezte Anita kicsit sértődötten.
-
Mint mondtam elkészült az ön auratérképe. A mellettem lévő
monitoron megnézhetjük, hogy mely energia elzáródásai okozzák
fizikálisan a problémákat.
Ekkor Anita egy rendkívül bonyolult, energiákkal és fénypontokkal
teljes képet látott magáról.
-
Ahogy látja a Torok, a Szív és Napfonat csakra körül vannak
igazán zavaros területek. A korona, a harmadikszem, szakrális és
gyökér csakrájával nincs is különösebb gebasz. Ami egy kicsit
engem is meglepett miután az aktáit olvastam.
-
Ezez…
- Ez
egy elég részletes kép, kinyomtatni nem fogom tudni, ha azt
szeretné. Amúgy sincs értelme hölgyem, mert percről percre
változik. Namármost ez fizikailag és energetikailag a bibi. Látja
a sötét területeket?
És Anita tényleg látta a vállaitól, azaz a Dr. Nincs olvasatában
a torok csakrájától a szakrális csakrájáig terjedő
energiahiányos, sötét részeket.
-
Látom. Ezeknek… gondolom, nem így kéne kinézniük?
-
Naná, hogy nem. Azért van itt többek között, mert a múltban jó
karmákat is fölhalmozott, és különösen a harmadikszem és
korona csakrája befogadó. Dacára annak, hogy elsőre
bezárkózottnak tűnik. Ez roppant különös, de nem egyedi
helyzet.
-
És, akkor mi a teendő? Hogyan változtathatok ezen?
- Jó
kérdések! - lelkesült fel Dr. Nincs. - Nos, ha válaszolhatok
kérdéssel a kérdésre: szokott ön otthon porszívózni, mosogatni
és fürödni?
-
Micsoda kérdés, hát persze!
- És
milyen gyakran mossa, tisztítja az energia, lelki, szellemi testét?
-
Hogy mit?
-
Nézze, minden tettünkkel visszahatunk magunkra. - szólt
határozottan Dr. Nincs és hátra nyúlt a mögötte lévő egyik
súlyos aktáért. Belelapozott és felütötte az egyik oldalon,
ahol egy fénykép volt sok apró betűs szöveg mellett Anitáról
és volt férjéről Olivérről.
-
Ezt meg, hogy szerezte meg? - kérdezte vádlón Anita.
- Ön
adta ide.
-
Kizárt.
-
Máshogy fogalmazok, azáltal, hogy angyali segítséget kért, a
Felső énjét is kérte, hogy vezessék hozzánk. Saját akaratából
betegedett meg és most saját akaratából kíván meggyógyulni.
Méghozzá a saját eszközeivel, amiket el tud fogadni.
Anita
hallgatott. Próbálta emészteni a mondottakat és nem tudta levenni
tekintetét a képről és ahogy nézte azt érezte, hogy a válla
egyre inkább sajogni kezd.
-
Pontosan érzi, mégsem akarja elfogadni, elengedni pedig végképp
nem.
-
Nincs mit elengedni.
-
Biztos?
-
Talán néhány csomag maradt utána a pincében.
-
Csak?
- És
talán a garázsban.
-
Aham. És naponta hányszor gondol rá gyűlölettel?
-
Hát…
-
Igen?
-
Egyszer-kétszer.
-
Nos, az éppen elég, hogy olyan teherként éltessen egy már
igazából nem releváns kapcsolatot, ami önnek csak további
fájdalmat ad.
-
Én…
- A
saját gondolatait teszi mindennap a vállaira, azok húzzák le. A
saját negatív gondolatai miatt hord feketét, nem megy emberek közé
és zárkózik be egyre inkább egy olyan világba, amit igazából
bármikor meghaladhatna.
-
Azt mondta, hogy komplex az esetem?
-
Igen, de maga tette komplexé. Hm, nincs felhatalmazásom nekem sem,
hogy más dolgokat megbolygassak most. Elég, ha ezt a felismerést
követi és segít magán miután hazamegy.
-
Elég sok felismerést kaptam most, amit követhetek.
Dr.
Nincs ekkor komoly arcot vágva legyintett és eltűnt a monitor
mellette. Nyugodt tekintetével végig pásztázta Anitát és
elmosolyodott:
-
Tudja mi esik igazán a legjobban egy tanárnak és egy gyógyítónak?
-
Nem.
-
Az, ha idővel feleslegessé válik.
-
Hahh, jó, ezt megjegyzem.
-
Tudja maga egy okos és szerencsés nő, már csak azért is, mert
eljutott ide hozzám.
-
Most bókol? - gondolta Anita.
-
Talán. - válaszolta Dr Nincs. - de mindenesetre csak az igazat
mondom el. Ha haza megy jobban fogja magát érezni. Még jobban
fogja magát érezni, ha kidobja azokat a dolgokat, amikre már nincs
szüksége. Legjobban fogja magát érezni, ha el is engedi az ártó
kötéseket. Többnyire, pedig állandóan nagyszerűen fogja magát
érezni, ha felismeri, hogy ura tud lenni a saját gondolatainak. És
mivel lelkében, szellemében jól érzi magát, így fizikálisan
sem gyötri majd a leülepedett sötét energiákkal a testét.
Újra
csönd. De ezúttal nem kínos.
-
ENNYI? - kérdezte kicsit hitetlenül Anita. Aki végignézett magán
és az egész helyen.
-
Nos. Ha megfogadja Ivett tanácsát a jógáról és a
gyógymasszőrről, akkor még jobban javíthat a helyzetén. A durva
anyagi teste több, mint ötven éves és nem kímélte. A sejtjeinek
némi gondoskodás jól esne. Tanuljon meg hátra dőlni és engedje,
hogy kényeztessék.
Újabb
csönd. Ezúttal gyengéd.
-
Látom megértette az elhangzottakat és beilleszti majd a
mindennapjaiba.
-
Hát, akkor köszönöm, hogy…
- Én
köszönöm, hogy beszélgethettünk. Tudja bizonyos esetekben
kezelhetném is, talán még magának műtétnek is tekinthető
eljárást is végrehajthatnék, de erre az ön esetében szerencsére
nincs szükség. Színészkedni, pedig nincs kedvem ilyen
eljárásokat.
-
Köszönöm az őszinteséget. És most. Hogyan tovább?
-
Nos, kikísérem. Ha esetleg fázna és szüksége volna egy köntösre
adhatok.
Dr.
Nincs ekkor az ajtó melletti akasztókra mutatott, ami tele volt
szebbnél szebb, tiszta és fényes köntösökkel. Volt fehér,
sárga, vörös, narancsszínű, rózsaszín, kék, lila, szürke és
szivárványszínű is.
-
Huh, hát ezek mind nagyon szépek.
-
Igazából mind a magáé. Csak régen használta őket. Némelyiket
elég keveset, de mindet kiérdemelte.
-
Valahogy már semmiben sem kételkedem. - A rózsaszínt kérem
szépen.
-
Helyes! - mosolyodott el Dr. Nincs. - Akkor hát vegye el, és
mehetünk.
Kint
a folyosó még álomszerűbb volt Anitának, mint eddig az egész
„kórházi látogatás”. Minden éteri fényben tündöklött. A
falak nem mállottak, ha nem energiától pezsgően szépen festetten
csillogtak. Tündöklött minden festmény. A névtelen hölgy a pult
előtt várta őket.
-
Látom az auráján, hogy jót tett a beszélgetés.
-
Igen, határozottan jobban érzem magam. - válaszolta Anita olyan
derűvel, amit már rég nem érzett magában.
- A
mi kis Dr. Nincsünk igazból mindig jó hangulatban Van és ezt
könnyen rá ragaztja másokra is. - mondta mosolyogva a hölgy.
-
Ugyan, azért én is izzadok néha egyszer kétszer… -
szerénykedett Dr. Nincs.
-
Most jut eszembe… a neve?
- A
nevem? - kérdezte Dr. Nincs. A nevemnek nincs jelentősége. És így
is gondolom. Fontosabb az, hogy mit érzek, gondolok és teszek. Ezt
túl sokszor mondtam, ezért ragadt rám a Dr. Nincs.
-
Áh. Jól kikerülte a választ.
-
Most pedig mennem kell, nemsokára lesz egy másik beszélgetőtársam.
Föl kell készülnöm rá.
-
Oh, én…
-
Nem hiszem, hogy szüksége lesz a jövőben, hogy visszajöjjön
hozzánk. Ha mégis, gondoljon ránk. Képzelje el, hogy egyből a
kápolnában van, Jézus előtt!
-
Köszönök mindent!
- Én
is! - mondta Dr. Nincs és orvosokra nem jellemző módon megölelte
Anitát hosszasan, szeretettel, majd visszament a szobájába.
- A
barátnője mindjárt megérkezik a parkolóba. - mondta a hölgy.
-
Megkérdezhetem a nevét? - merült fel Anitában a kérdés, hiszen
még a hóbortos, de kedves asszonyság nevét sem tudta.
-
Természetesen megkérdezheti.
Majd
beállt a csönd.
- És
mi… mondja mi is ez a hely igazából?
- Ön
egy gyógyítóhelyre került. Ez a hely nincs teljesen bezárva az
ön fizikai világába, mint teszem azt az ön lakása. Sokkalta
szabadabban létezik, mert az azt érzékelő emberek is szabadabban
látják… mint az átlag emberek… az átlag dolgokat. Ez, ez a
hely igazából.
-
Mondanom sem kell…
-
Nem elégítettem ki a kíváncsiságát? Nos drágám, ennek
igazából örülök. Tudja, ha majd a többi köntösét is
tudatosan tudja hordani akkor úgyis megérti. Addig kár szerintem
az elméjét ilyen dolgokkal fárasztani.
-
Hm. - pufogott magában kicsit Anita, de lenyelte. - Biztos igaza
van. Egyelőre örülök annak, hogy jobban vagyok és…
-
És, hogy tudja mit változtasson az életében. Ez nagyszerű! Ezért
jött hozzánk.
Ekkor
különös jelenséget tapasztaltak, mintha egy lassított filmet
forgatnának kint. A „Gyógyítóhely” fotocellás ajtaján túl,
az udvaron egy taxi kezdett begördülni az udvarra.
Anitának volt valami olyan gondolata, hogy ezt direkt láttatják
vele. Ezt egész véletlenül észre is vette a hölgy:
-
Nézze nem akarom siettetni. Mert ilyen itt nem lehetséges. A
folyosónk azért üres, azért nincsenek kórtermeink, mert
kórságaink sem. Azért nem kórház ez, ha nem Gyógyítóhely,
mert nem kötjük ide az embereket. Ha szeretne maradni nálunk akkor
megvárhatja, hogy a barátnője kiszáll a taxiból, vissza száll
és elhajt. Önt eltűntek nyilvánítják, miközben a maga fizikai
teste a térben feloszlik és szellemtestben tanul nálunk néhány
dolgot. Talán még segítői feladatokat is kaphat egy következő
testet öltésig. De felhívom a figyelmét, hogy ez esetben értékes
inkarnációt pazarolna el! Ezért. Ezért érzi úgy, hogy
siettetjük.
-
Jézus Mária! Jól van már, megyek! - fakadt ki Anita, de közben
el is mosolyodott.
Oda
ment a hölgyhöz és megölelte. - Köszönöm.
-
Szívesen kedvesem. További szép napot kívánok!
Kilépve
az üres kórház, a Gyógyítóhely varázsából érezte Anita
ahogy mindjobban körbe öleli a fizikai valóság. Az éveknek tartó
lassúsággal felé igyekvő Ivett, aki cipelte egy szatyorban a
gyorsan összeszedett ruhákat leesett állal nézte. A nemrég hulla
fehér nő eltűnt.
Anita
a fehér papucsában és rózsaszín köntösében teljesen
járóképesen és boldogan integetett neki. Tinédzser kora óta
ismeri, de azóta sosem látta ennyire élettel telinek.
-
Téged bebe bedrogoztak?! - kérdezte Ivett hebegve.
- Ne
bolondozz szívem! - szólt Anita és megölelte a barátnőjét.
Ivett
ettől elejtette meglepetésében a szatyrot amit fogott. Anita még
sosem ölelte meg őt. Soha! Biztos, hogy kanabiszt, ópiumot, vagy
egyéb barbiturát készítményt kapott.
-
Semmi baj, majd ha lejön a szerről csak arra kell figyelni, nehogy
rászokjon. - gondolta Ivett.
-
Nem adtak semmi drogot, mielőtt erre gondolnál. Csak sóoldatot
kaptam és volt… egy nagyon jó beszélgetésem egy…
pszichiáterrel.
-
Hát, ha te mondod. - szólt Ivett.
-
Khm – jelezte időközben a taxis, hogy fizessenek neki, vagy
szálljanak be és később fizessenek többet.
-
Nem kell siettetni. Be is szállunk barátom. - szólt Anita a
taxisnak.
-
Biztos? - kérdezte Ivett.
-
Nyugi, nem hagytam ott semmit és jó kezelést kaptam bent.
-
Ilyen gyorsan? Alig egy órát voltál ezen a helyen. Ez biztos
valami kamu hely csajom! Egy normális kórházban egy óra arra sem
elég, hogy felvegyék az adataidat!
-
Egyrészt ez nem kórház, másrészt nekik már eleve megvoltak az
adataim. Na gyerünk, szállj vissza.
Sofőr
visszamegyünk a Virágszirom utcába!
Ezzel
beszállt, Ivettnek pedig nem volt más választása, nem akart az
üres udvaron ácsorogni. Ahogy kigurultak a Szent Péter Fénnyel
Gyógyító Csarnoka parkolójából, visszanézve Anita megesküdött,
hogy látja a névtelen hölgyet és Dr. Nincset integetni a
fotocellás ajtó mögött. Ahogy arra is megesküdött, már pár
perc múlva, hogy ha halálosan megfenyegetnék sem tudná megmondani
melyik utcák vezettek a Gyógyítóhelyhez. Ugyanez igaz Nikolra,
Kálmánra, Ivettre és a taxis sofőrre.
Ellenben
később életében, ha fájdalom gyötörte mindig el tudott menni a
Kápolnába és tudta érezni azt a gyógyító fényt, ami alá a
Gyógyítóhelyen fektették.
Írta: Balogh Tamás
2022. 04. 24.
Gesztely
