„A határokat átlépve, a megrendülésnek e pillanataiban, kiderült, hogy ő maga éppoly utolérhetetlen és határtalan, mint bármelyik feltételezett isten; hogy ez az állítólagos isten, örökös száműzöttként, csakis benne tud életre kelni; hogy mint mindenre, őrá is az a sors vár, hogy a létezés által múlja felül önmagát, anélkül, hogy ez bármiféle beteljesüléshez vezetne; és hogy alapvetően a viszály, a paradoxitás élteti, az, amit Hérakleitosz háborúnak nevez, Jakob Böhme pedig mindenütt jelenlévő pokolnak. Igaz, hogy a határt átlépve a halál szenvedélye kezdi kitölteni a lényét; de ő mégsem a halálra mond igent, hanem arra a megfoghatatlanra és határtalansága miatt elviselhetetlenre, ami egyformán felülmúlja az életet és a halált..."
/Földényi F. László: A medúza pillantása
"A határátlépés élménye felforgató, a határtalanság megtapasztalása tragikus. Érthető, hogy a legtöbb közösség megpróbálja kiszorítani a látómezejéből. A közösségek egyik előfeltétele, hogy elkötelezzék magukat a mértéknek, tiszteletben tartsák a határokat és megpróbáljanak ellenállni mindennek, ami felforgató, szubverzív.
A határátlépés élménye ezért minden szempontból „közösségellenes": sehová sem vezet (legfeljebb a „semmibe"), hiszen a határtalannak és megfoghatatlannak szolgáltatja ki az embert; saját egyszeriségével és kivételességével (megismételhetetlenségével) szembesíti őt, s ily módon illuzórikusként leplez le minden olyan elképzelést, amely az egyes ember „célját" rajta kívül akarja felmutatni; és mert a határt átlépve az ember már életében is az örök halál zálogának érzi magát, elvész a közösség számára, amely nem létezhetne, ha - hallgatólagosan - nem az örökkévalóságra (de az örök lét, s nem az örök halál valóságára) rendezkednek be. A tragikus élmény semmilyen „hasznos tanulságot" sem nyújt és nem kerekíthető ki semmiféle rendszerré; márpedig az emberi együttélés elképzelhetetlen valamiféle rendszer nélkül.
E rendszeresség nyilvánvalóan nem eleve zsarnoki; talán inkább ugyanannak a ritmusnak a leplezett megnyilvánulása, amely a természet körforgását, a nappalok és az éjszakák váltakozását, az égitestek pályáját vagy akár a szív dobogását és az erek lüktetését is szabályozza."
"Nem a határokon túl van a határtalan, hanem fordítva: a határokon belül rejtőzik, és még arra is ő nyújt lehetőséget, hogy az ember megkísérelje átlépni ezeket. Nem büszkeségből, nem kíváncsiságból, nem is kalandvágyból, hanem hogy közelebb kerüljön ahhoz, aminek minden más létezővel együtt maga is köszönheti a létét, hogy maradéktalanul belemerüljön abba, ami őt magát is át- meg áthatja. A határt átlépve sejti csak meg, hogy nem önszántából cselekedett így. Egy hívásnak engedelmeskedett, amit a lépés pillanatában hallott csak meg; nem volt hát ideje felkészülni. A határt átlépve önmagához kezd közeledni; s bár egyre riasztóbb lesz a felismert határtalanság, ez mégsem a tökéletlenség érzetét kelti benne, mint Arisztotelész feltételezte, hanem a csodáét: azt, hogy a mindenséggel együtt őt is olyasvalamivel élteti, ami láthatatlan, felfoghatatlan, de ami a létezőkkel ellentétben mégis - mint Anaximandrosz írja az apeironról - kortalan és soha nem romló."
Idézetek forrása: Földényi F. László - A medúza pillantása c. műve
Ha kíváncsi vagy, miért írom ezeket a bejegyzéseket, katt ide:
https://popkulturalis.blogspot.com/2021/04/idezetek-es-idezettek.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése