"- A kis csendes, kövér lánynak van némi természetadta tehetsége - válaszolta Ogg Nagyi. - Megéreztem. A többit csak az izgalom miatt érdekli a dolog, úgy vélem. Boszorkányosdit játszanak. Tudod, varázsgömbökkel és kártyákkal, fekete, ujj nélküli csipkekesztyűben piszkálják az okkult dolgokat.
- Nem helyeslem, ha az okkult dolgokat piszkálja bárki is! - szögezte le Anyó. - Amint belepiszkál az ember az ilyesmibe, rögtön elkezd hinni a szellemekben, és amint szellemekben kezd hinni, rögtön jönnek a démonok is, és még mielőtt a fejéhez kaphatna, már az istenekben is hisz. Na, és akkor kezdődik a baj.
- De ezek mind léteznek - jegyezte meg Ogg Nagyi.
- Attól még nem kéne hinni is bennük. Az csak felbátorítja őket.
Wiharvész Anyó sétatempóra lassított.
- És mi a véleményed róla? - kérdezte.
- Pontosan melyik része érdekel?
- Érezted az erőt?
- Ó, hogyne. Libabőrös lettem tőle.
- Valakitől kapta, és tudom is, hogy kitől. Egy gyereklány, akinek tele a feje bolondsággal, amiket a könyvekből vett, hirtelen hatalmat kap, és fogalma sincs, mihez kezdjen vele. Kártyák! Gyertyák! Ez nem bűbáj, ez csak társasjáték. Piszkálja az okkult dolgokat. Feketék voltak a körmei, láttad?
- Hát az enyimek sem olyan tiszták...
- Úgy értem, feketére festette őket.
- Amikor fiatal voltam, vörösre festettem a lábkörmöm... - szólt Nagyi múltba révedő hangon.
- A lábköröm, az más. És a vörös is. És egyébként is - mondta Anyó -, te azért csináltad, hogy vonzónak tűnjél.
- És működött.
- Hahh!
(...)"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése